ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

„Sírj valakivel, jobb, mint ha egyedül teszed”. (Regina Brett)

Két hónapja költöztem ide a városba – kezdte Nusika.
Elváltam a férjemtől, Barabástól. Azaz, mit is beszélek, ő vált el tőlem, illetve eldobott. Eldobott, mint ahogy egy gyermek eldobja a megunt játékát. Igen, mint egy gyerek, mert ő olyan gyerekes még most is negyvenéves korában. Gyerekes, infantilis! Világéletében megszokta, hogy azt tesz, amit akar, az történik, amit ő akar. Már a születése percétől megadtak neki a szülei mindent. Az egyetemi tanár apja és a gyermekorvos anyja. Később is tenyerén hordozta a sors.
Azért én sem most jöttem Mucsáról. Zenetanár anyukám régi család sarja, aki Bethlen Gábor koráig tudja visszavezetni a családfáját. Mégis megbabonázott Barabás kisfiús mosolya, és akaratának megfellebbezhetetlen érvényre juttatása. Nem kért sohasem, hanem kijelentett.
Ahogy a szerelem varázsa megkopott, kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni mellette. Mintha nem is vett volna rólam tudomást. Este, amikor hazajött, már az előszobából beszólt:
- Ma Jánosékhoz megyünk. Nyolcra várnak.
- Miért?
- Az én dolgom. Te csak gyere és legyél elegáns!
Máskor bejelentette, hogy csütörtökön megy vadászni, készítsem elő a ruháit, és csomagoljak hideg ételt két napra.
- Szombat este jövök haza, és meleg étel legyen vacsorára, biztosan jól át leszek ázva-fázva.
Nem parancsolta, csak mondta, mit óhajt és bár tudta, mindent hibátlanul teljesítek, soha köszönetet nem mondott. Később még rosszabb lett a helyzet, de egy pohár tömény mindig elviselhetőbbé tette a világot.
- Gyermekem lesz! – fogadtam Barabást egyik este, mikor hazaért.
- Miket beszélsz? – horkantott dühösen.
- Hallottad…
Nem válaszolt azonnal, csak nézett rám, de nem látott. Valahova távolra, vagy befelé figyelt. Aztán nyugodt hangon megszólalt:
- Holnap elmész a klinikára, befekszel, én mindent megbeszélek Katz Gábor professzorral, neked ne legyen semmire gondod. A műtét után néhány napig bent maradsz.
- Műtét?
- Miért, mit gondolsz, megengedhetem, hogy egy alkoholista nő szülje meg a gyermekemet?
Döbbenten meredtem rá, majd minden erőmet összeszedve, felemelt fejjel bementem a szobámba. Itt aztán már nem bírtam tovább, leroskadtam az ágyra és keservesen zokogva fúrtam fejemet a párnába. Megértettem, hogy szemmel tart, bár semmi jelét nem mutatta. Érezhette a leheletemen az alkohol szagot, láthatta a bárszekrény tartalmának változását, hiszen az utóbbi napokban délutánonként félliternyi töményt is elfogyasztottam, „elnyalogattam”. De hogy alkoholista lennék, az aljas rágalom! Akkor hagyom abba, amikor akarom, mikor majd nem érzem magam feleslegesnek, ha Barabás észrevesz, rám figyel. Akkor nem lesz szükségem arra, hogy a pohárhoz nyúljak…
Másnap reggel bementünk a klinikára. Alig emlékszem valamire, olyan ködös, kábult voltam, mintha elvarázsoltak, vagy meghipnotizáltak volna. Vagy beadtak valamit az esti teámmal!
A beavatkozásból semmire sem emlékszem. Mikor az altatásból magamhoz tértem, a lázlapomon megláttam, hogy három napig aludtam. Három napig!
Mi történhetett? Szövődmény lépett fel, vagy mi? Hiszen egy abortusz nem a világ, hány asszony végezteti el, és nem igen hallani komplikációról. Valami mégis történt velem. Meg is kérdeztem a nővérkét.
- Nyugodjon meg, kicsi asszonyka, nem lesz semmi baj, csak pihenjen és egyen jókat. Hamarosan megerősödik.
Ennél többet nem mondott, s ez bennem csak újabb aggodalmakat keltett. Még három napig maradtam a klinikán, kaptam gyógyszereket, kalóriadús ételeket, de látogatóim nem voltak. Barabás is csak két nap múlva jött be, este, hogy megmondja, másnap hazaengednek. Jött is a megbeszélt időben a taxi, és jött vele egy nő. Bejött a szobámba, bemutatkozott mondván, hogy ő ápolónő és segíteni jött.
- Bella vagyok. Kérem a holmiját, segítek levinni a taxihoz.
Otthon bejött velem a lakásba, kifizette a taxit, segített a dolgaimat elrakni, megengedte a vizet a kádba… Szóval nagyon szakszerűen és otthonosan mozgott.
- Nem tartom jó ötletnek! – szólalt meg, mikor kitöltöttem a poharamba az aranyként csillogó, illatos napóleont.
Meglepődve néztem rá.
- Ne felejtse, asszonyom, hogy gyógyszert szed, és Katz professzor a leghatározottabban figyelmeztetett a következményekre.
- Meddig lesz a börtönőröm?
- Ne csacsiskodjon! – mosolyodott el – Csak addig maradok, ameddig a férje haza nem jön. Akkor átadom a ház urának.
Mikor Barabás hazajött, megtudtam…
Megtudtam, hogy többé nem lehet gyermekem, mert olyan műtétet végeztek rajtam! Ettől aztán minden összeomlott bennem, úgy éreztem mindent el kell magam körül pusztítanom, mindent összetörni, és utána magamat is. Törtem zúztam – valamilyen kéjes bosszúval a bárszekrénnyel kezdtem, s minden üveget, poharat ki ráncigáltam, földhöz csaptam, utána az asztalt borítottam fel. Nem is tudom honnan volt hozzá erőm? A férjem csak nézte, és ahogy rápillantottam, megláttam szenvtelen képét. Irtózatos gyűlölet borított el, s hozzávágtam egy széket. Olyan váratlan volt a mozdulatom, hogy Barabás félre se tudott ugrani, a szék pedig fejen találta, hogy betört fejjel elterült. Pillanat alatt kijózanodtam, odarohantam hozzá, hogy segítsek, de félre lökött, felállt és kihívta a mentőket.
Őt bekötözték és engem elvittek az elmeosztályra. Elvonókúrára. Pedig akkor éppen nem volt bennem több egy pohár Bourbonnál. Akkor hajtottam fel, amikor a hárpia Bella kiment az ajtón.
Szenvedéssel teli három hét következett a zárt osztályon, s ennek letelte után három hónap szanatórium. Ez kibírható volt, de sokat voltam egyedül. Rabmadárnak éreztem magam, arany kalitkában. Végül haza mehettem. Otthon semmi nem változott, csak Barabás homlokán látszott egy halvány heg a bal szemöldöke fölött. Az asztal is ott állt a szoba közepén, rajta egy vázával, s ebben piros rózsák.
Szokatlan figyelmesség…
A bárszekrényben újabb poharak és tele üvegek.
Figyelmesség?
Barabás nem tett semmilyen megjegyzést az állapotomról, a történtekről, mintha mi sem történt volna. Ez jobban fájt egy esetleges szidásnál, veszekedésnél, gúnyolódásnál is. Mit tehettem? Ürítgettem a bárszekrényt. Mindig újra feltelt, pedig nem láttam senkit, aki akár a közelébe is ment volna rajtam kívül. Kivéve persze, ha társaság jött hozzánk.
Ilyenkor Barabás előre szólt.
- Este fontos vendégeim jönnek. Legyél elegáns! Itt a kártyám, menj, vegyél magadnak valami szép dolgot Ulla Popkentől.
Felkészülve vártam a vendégeket, és egy kortyot sem ittam. Feltűnően kerültem az italt, ha koccintani kellett, mindig letettem a poharamat, még a számhoz sem emeltem. Mintafeleség, voltam, mintaháziasszony – elegáns, disztingvált és józan életű!
Mikor a vendégsereg eltávozott és a személyzet összerámolt, Barabás bejött hozzám, megölelt és azt súgta a fülembe, hogy „ilyennek szeretlek!” És én elolvadtam, mint a fagylalt a napon. Gyönyörű percek, órák következtek…
Másnap reggel ránéztem a bárszekrényre, és belém villant a felismerés, hogy ennek a szerelemnek csak egyetlen ára van – a bezárt bárszekrény!
Nem is volt ezzel semmi baj, ráfordítottam én a kulcsot, de az eszemből nem ment ki a napóleonkonyak aranyló csillogása, s a mámorítótó érzés, ahogy végig csorog a torkomon, ahogy elönti a belsőmet az alkohol melege. De megálltam!
Este, mikor Barabás hazajött, repesve omoltam a karjaiba. Kicsit csodálkozott, gyanakodva szaglászott, majd viszonozta az ölelést. Az éjszaka ellen sem lehetett kifogásom, s mégis hajnaltájt kiosontam, és egy jó adag vilmoskörtét fölhajtottam egy slukkra. Így feküdtem vissza az ágyamba, nem kevés lelkiismeret furdalással.
Ezzel megtört a varázs, s én újra a bárszekrény rabja lettem, aminek egyenes következménye lett, hogy férjem magába zárkózott, s a merev, szenvtelen udvariasság páncélját emelte kettőnk közé. Egész álló nap küzdöttem a bárszekrény démonaival – hússzor is visszafordultam anélkül, hogy kinyitottam volna. Végül én lettem a vesztes…
Ettől kezdve összefolytak a napok, nem tudtam, mikor van reggel vagy este, hétfő vagy vasárnap. Egyik nap aztán kórházi ágyon ébredtem fel, azaz tértem magamhoz.
- Mi történt? Hogy kerültem ide? – kérdeztem zavartan csak úgy a levegőtől, mert senki emberfia nem került a szemem látóterébe.
Próbáltam komoly nyilallások árán elfordítani a fejem, hogy lássak valamit. Sikerült, s meg is pillantottam a mellettem levő ágyban egy csukott szemmel fekvő alakot. Hiába hunyta be azonban a szemeit, jól láttam, hogy azért titokban figyel a szempillái alól.
- Hé, figyelsz rám? – szólítottam meg, s a szemhéja megrebbent – Mondd meg, kérlek, mi ez az egész? Kórház ez, vagy mi?
- Ne pánikolj! – szólalt meg halkan szűrve a szavakat a fogai között – Kórház, detoxikáló! Na, megnyugodtál?
Mit mondjak? Csöppet sem nyugodtam meg. Semmire nem emlékszem, miként kerültem ide. Legutolsó emlékem az utcai lámpa fényében nedvesen csillogó aszfalt. Mintha valaki sikoltott volna? Lehettem akár én is!
- Felébredt, a kedves beteg? – hallottam egy negédes hangot, s újabb nagy gyötrelmek árán arra felé fordultam.
- Igen, ha ez ébredés! – válaszoltam morcosan.
- Morcosok vagyunk, morcosok?
- Hogy kerültem ide? – tettem fel az engem most foglalkoztató kérdést.
- Elcsapta egy kerékpáros, kis agyrázkódás és komoly alkoholmérgezés. A kerékpáros megúszta kisebb sérülésekkel, de a kerékpár totál káros.
- Köszönöm, de ettől a hírtől nem lettem kevésbé morcos.
- Nem is csodálom, ha még azt is meggondolom, hogy a kerékpárt is meg kell fizetnie! Magácska volt a hibás, mert lelépett a járdáról.
Az igazat megvallva ez volt a legkisebb gondom. Ennél nagyobb bajt az jelentette, hogy kezdett hevenyen jelentkezni az ital hiánya! Ájuldoztam, ellepett a hideg veríték, úgy éreztem menten meghalok, de jött a megmentő sereg: kaptam tablettákat, injekciót, infúziót, meg biztatást. Végül álomtalan álomba zuhantam, s csak a hajnali lázmérőzésre – hogy ez minek kell? – ébredtem. Miután kissé kitisztult a fejem, rájöttem, hogy nem lehet ezt tovább így csinálni. Éppen bejött a takarítónő, hogy mossa fel a kórtermet, én pedig a táskámból kivettem egy ezrest, s letettem az éjjeliszekrényre. Ahogy közelebb ért, észrevette a pénz, rám nézett, s én bólintottam.
- Egy fél liter tömény – súgtam.
- Több kell! – válaszolta, de a pénzt eltüntette – Sok a kiadás. Kell adni portásnak, kifutó fiúnak, meg még a boltosnak is, tartsa a száját. A vodkának nincs szaga, üdítős flaskában jön.
Kitettem még egy ezrest, mellé meg egy ötszázast.
- Két fél liter legyen! – mondtam és a szomszéd ágy felé intettem.
Bólintott, s tovább sikálta unottan a cementpadlót. Láttam érti a módját. Már az a tudat, hogy lesz valami, elviselhetőbbé tette a nap hátralevő részét. Késő délután érkezett meg az „áru”.
- Ki akarok menni a fürdőbe! – nyögtem szenvedően.
- Hívjam a nővért? – kérdezte ágyszomszédom.
- Inkább te segíts! – kértem.
Zsebünkben a flaskákkal mentünk be a női mosdóba - két rogyadozó lábú beteg. A becsukott ajtó mögött ellenben olyan élénkek lettünk, mintha buliban lennénk. Mohón meghúztuk az üveget. Boldogságot láttam átsuhanni betegtársam arcán.
- Helén vagyok – mutatkozott be.
- Nusi – válaszoltam.
A falnak dőlve kortyolgattunk és közben hülyén vigyorogtunk egymásra.
- Hogy kerültél ide? - kérdeztem Helént.
- Nem hiszed el! – válaszolta – Azért, mert kiraboltak.
- Ez valóban szokatlan.
- Én nagyon ravasz piás vagyok. Nappal soha nem iszom, csak este, mikor már lementek a napi ügyek. Van egy jól menő varrodám, tíz lánnyal. Én az üzleti résszel foglalkozom, tiszta fejre van szükségem. Este ellenben leülök a TV elé, magam elé veszem az üveget, és nem nézem a műsort, csak ülők és iszom, amíg be nem esem az ágyba.
- Jó, jó, de ennek mi köze a kirabláshoz?
- Várj, ne siess! Egyik este, úgy két héttel ezelőtt, éjfél után telefonáltak, hogy siessek a varrodához, mert betörtek oda. Kocsiba vágtam magam, úgy kótyagosan. Odaérve látom a csődületet, a szomszéd ház előtt leállok, s rohanok. Egy rendőr elkapja a karomat „hé, oda most nem mehet be!” - felkiáltással. „De én oda be akarok menni!” – dühösködöm és dulakodni kezdek a közeggel, de az megcsavarja a karomat, erre hasba rúgom, hogy elenged. Futnék tovább, de elkap egy másik, megbilincsel, és bevisz az őrsre. Ott tovább cirkuszkodok, mire észreveszik, hogy ittas befolyásoltság alatt állok. Mármint ahogy ők mondják finomkodva. Orvoshoz vittek, vért vettek és garázdaságért eljárást indítottak ellenem. Hiába mondogattam, hogy engem raboltak ki, csak a saját sérelmükkel foglalkoztak.
- De ide hogy kerültél?
- Feladták a leckét! Vagy börtön, vagy elvonókúra. Ezt választottam.
- Mi lett a varrodával?
- Reggel felhívtam a barátomat, s ő intézkedett a nevemben. Van két nagyon ügyes lányom a műhelyben, a további munkát rájuk bíztam, ameddig hazakerülök.
- Tudják, hogy itt vagy?
- Ne legyél már olyan naiv! Idegösszeroppanást kaptam a betöréstől. Ennyi!
- Nem irigyellek, az én esetem egyszerűbb. Leléptem a járdáról, állítólag, és összeütköztem egy kerékpárossal.
- Mit kerestél este az esőben, az utcán?
- Kimenekültem a házból, mert tele volt bogarakkal.
- Ajaj!
- Mi baj?
- Ez súlyos tünet. Nem voltak abban a házban bogarak. Az agyadban voltak! Jó hogy itt vagy, itt kihúznak bajból, de mi lesz, ha hazamész?
- A férjem beutaltatott egy svájci szanatóriumba, utókezelésre.
- Hű, ez igen! Gazdag lehet az urad! Ez már azon is látszott, hogy milyen lezserül bánsz a pénzzel.
Megittuk a vodka felét, a többit másnapra hagytuk. Ez tovább is folytatódott, egyszer én, egyszer Helén vette a „gyógyszert”. Egy hét múlva aztán őt hazaengedték, én meg egyedül maradtam. Kemény kúrára fogtak, de így is egy hónapig tartott, amíg ki tudták belőlem űzni az alkoholt.
Svájcról nincs mit mondanom. Az M.M. (Medical Missionaries) kongregáció tartja fenn az intézetet. Sokat pihentem, beszélgettem a kedves nővérekkel, szaklélekbúvárokkal, társaimmal. De a lényeg, hogy megtanítottak szembenézni önmagammal, és felfedezni magamban az alkotás vágyát. Festeni tanultam.
A vége felé majdnem minden összedőlt. Egy héttel szabadulásom előtt a főnök asszony, soror Clarissa magához hívatott, és kegyes szavak közepette átadott egy levelet. Egy levelet, amire talán számítottam is, de mégis letaglózott. A válóperes végzés volt…
- Gyermekem, legyen erős! – hallottam soror Clarissa kenetes hangját – A megpróbáltatások erősítik az embert!
Jaj, hogy idegesített ez a tudálékos, mindenre tanácsot adni tudó magatartás! Azért sem hagyom magam sajnálgatni. Felemeltem a fejem és a szemébe nézve megszólaltam:
- Két nap múlva lesz a kiállításom. Szeretném, ha most inkább erről beszélnénk!
Megbeszéltük a részleteket, hogy melyik festményeket tegyük ki, milyen sorrendbe, ki legyen a tárlat vezetője, úgy mintha semmiféle kellemetlen hírt nem kaptam volna. Később azonban felhívtam az ügyvédemet – a sajátomat (!) Megbízatást adtam neki, szerezzen nekem egy lakást, házat legalább 300 km-re a volt férjemtől. Soha többé ne lássam! Volt elég pénzem a szüleim hagyatékából, és valamennyit Barabás is fizetett, mint „asszonytartást”. Nem volt szűkmarkú.
Visszamentem a főnökasszonyhoz és megkértem, engedje itt maradnom, amíg a dolgaim rendbe jönnek. Természetesen a további költségeket már én vállaltam…
Hát, így kerültem ide két hónappal ezelőtt. Nyolc hónapja nem ittam alkoholt. Kertes házban lakom, külön műteremmel. Azt mondják, jók a festményeim. Gyertek el egyszer, megmutatom a javát.
Akkor, most minden rendben van – mondhatnátok.
Semmi sincs rendben!
Két héttel ezelőtt Barabás megjelent a műterem ajtajában. Földbe gyökerezett a lábam.
- Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? Hogy találtál meg egyáltalán?
- Nem fontos! A lényeg hogy megtaláltalak. Különben az újság írt a sikeres kiállításodról. Gratulálok!
- Akkor most, hogy megtaláltál, mehetsz vissza!
- Kidobsz?
- Ki! És ha nem mész nagyon gyorsan rendőrt hívok!
- Nusikám…
- Semmi Nusikám! Takarodj innen!
- Megyek már, megyek…
Egészen belebetegedtem ebbe a váratlan látogatásba. Nyugtalanság gyötört, festeni sem bírtam, csak fogtam az ecsetét és néztem a vásznat, de nem láttam, csak Barabást, ahogy elkullogott, mint egy kivert kutya. Az a szenvtelen, büszke ember!
Brrr! Nem gondolni rá! Gyerünk, keverd ki a festéket, fesd meg! Fesd meg!
Így biztattam magam, és nekifogtam festeni zaklatottan, kapkodva, de pár óra alatt megszületett a kép.
Egy éppen távozóban levő férfi képe…