Menni zörgőcsontú sátáni utakon
csaholó kopók közt, míg véred kisarjad.
Sziklákat törő patakként pengeéllel
óvni görbült hátát a zendülő kőnek.
Messzebbre látni másnál, mikor gát szakad.
Átevezni vakon gyűlölet horizontján.
Lázadó forrásnak medersírt megásni
mely hegyek kéklő ormáról mélybe zuhan.
Fogaskeréknek lenni, vető ék helyett,
elhinni, hogy a föld érted is forog.
Büszkének lenni, ha megaláznak mások,
embernek maradni embertelenségben.
Lehajolni ágként vénülő gyökérhez
csillagporból, hogy megkössön a rög.
Felfelé csobogni zúgó vízesésben,
mikor rád törnek orvul ordas csapatok.
Igazat kiáltani, mikor meghazudtolnak,
ha mellkas-törő kéjjel megtapos a sors.
Megbocsátani az átkokkal átkozóknak,
hol ökölbe szorul kéznyújtásodra a kéz.
Arcod barázdáit fénybe fordítani elesettként
hogy termő maradjon szik-gyötörte föld.
Vérben vajúdni újszülöttként anyaölben,
s bevallani százszor gyarló ember mód,
mint aki a világ bűneit akarja megváltani
lelke üdvéért s imához térdre hullva
másokért kér Istentől feloldozást.