Lehullt
csak árnyéka vagyok önmagamnak
hol a régi láz csak a vágy maradt
amikor még veled számoltam
a perceket az is megesett
hogy a kávét véletlenül keserűn ittam
és kizártam magam saját lakásomból
egyszer a vasalót sem húztam ki
de legrosszabb az volt
amikor feltettem a karamellt
amiről teljesen megfeledkeztem
majd elmentem hazulról
hazaérvén a zárt folyosón
már éreztem az égett szagot
micsoda hülye szomszédaim vannak
gondoltam és csak akkor
tudtam meg hogy tőlem jött
amikor kinyitottam az ajtót
vágni lehetett a füstöt
csaknem felgyújtottam a házat
órákig tartó huzatot csináltam
kinn mínusz tíz volt
ráadásul a legjobb lábasom
s mindez miattad –
nem ismerek magamra
teljesen össze vagyok zavarodva
ebben a nagy csöndben
csak pánik lehet
nyugtatom magam
nem jönnek a szavak
torkig vagyok jelen életemmel
nincs senki mellettem
megint sírhatnékom van
ami eddig lényeges volt
most lényegtelenné vált
torokszorító ez a magány –
jó ideje már hogy
fogyóban a tavasz
az ősz hajamban időz
mióta nem vagy
száraz kóró lett belőlem,
fonnyadozik minden levél
fagy söpör az ágak felett
s ha felizzik egy-egy emlék
az örök éj a hajnalt
oly gyorsan váltja
szinte észre sem veszem
ha rám teríti szárnyait
a rövidülő nappal –
már kevéssel is beérem
csak egy apró mozdulat
a májusi szellővel
gyöngéden érints meg
suttogj fülembe tavaszéneket
és a szirmok új életre kelnek
a magnóliafán
*
saját fotó
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges