Libere
Nincs haza,
szemeimből nem lettek
csillagok,
egyszerű vak vagyok,
nem nézed, hova vezetsz.
*
Sose
hittél,
most talán,
hogy így alszom el,
kopott rózsafüzérrel
ujjaim között,
s egyebem sincs,
mint tüdőmben
ez a kevés levegő,
s a párnámra terült
néhány gondolat.
Elfogyott utakon,
összedőlt házak tövén
állsz árván velem,
ismerős-idegenül.
Ha most találnál…
Fekvésem póztalan,
egyszerű,
így hever körülöttem minden,
mozdulatlan,
süketen és vakon.
Néha úgy gondolom,
kinyújthatnám a kezem,
aztán csak maradok,
viharaim nem dúlnak csendet.
Túlélni kell,
holnapot lökni tovább,
és zoktalan tűrni,
ha bántanak.
Már nem hiszem,
hogy átok volnék,
hisz az emberöltőn
épp csak átosontam,
s ha kiabáltam volna,
semmim semmire
volt elég,
s végül nem nyújtotta
értem senki
a kezét.
Te sem.
Az idő megszokott,
elmúlok,
akár a félelem.
Játszom,
álmomban szélnek
feszülök,
bár arcom tán soha se volt,
ki fekszik itt…
Botcsinálta rejtély,
látszom az első szó mögött,
és mégis:
magam sem ismerem,
mondd, ki fekszik itt
téged szólongatva,
nekem nem adtál
nevet,
Istenem.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges