Már bontom
Mint fordított Déva-várat rontom
a földig, kövenként, ha kell, széthordom,
hogy ne lássam: falán az ügyetlenül
magam csinálta fugákat mint veri föl
a gyom, s milljom nyüzsgő kis állat miként
épít mikrovilágot magának,
hogy lakjon e romokon.
Képzeletemből dübörgő buldózer
vonul föl, hogy élő testem kifalazza,
hisz börtönöm nem lehet örökkön
álmok egyre torzuló tükre.
Vásnak a vasfogak, de múltamból magam
biztosan kirágom, s látom a tornyon
fakuló, egykoron büszkén lobogó, napszítta
zászló reménytelen igyekezetét, hogy lengjen,
berozsdált felvonóhídét, hogy emelkedjen,
kiszáradt vizesárokét, hogy megteljen.
Valaha nevetve rámtüzelő, megvakult
lőrések alól nézem, mint omlik a kő,
s a vár fokán, megdőlt bástyán, dohos szobában,
naftalinban, az úrnő árnya
hiába gondol föltámadásra.
Még megérint e hely és e helyzet
melankóliája, ám józanul felmérem:
az én veszteségem kisebb.
Omlása nem rám szakadt, élőként
lehetek szabad, s falát, mely bezárt,
lebonthatom — csak a törmeléket
kell majd eltakarítanom.
- Bátai Tibor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges