ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ez a nap arról nevezetes, hogy 1927-ben elhozta számunkra Gabriel García Márquezt, a jelenleg is élő írók legnagyobbikát.

A hetvenes évek második felében járhattunk, amikor különös érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy kicsit elegem van az európai meg az észak-amerikai regényirodalomból, úgy éreztem, ugyanazt a csontot csócsálják már egy ideje, ugyanabban a késő-realista, posztmodern stílusban, hát keresni kezdtem valamit, valami újat, frisset.
Addigra már Jorge Amado megvolt nekem – az első „modern” latin-amerikai íróm -, gondoltam, körülnézek azon a tájon.
És – hihetetlen szerencsémre – találtam Márquezt, természetesen a Száz év magányt.
Az első mondatnál ugyanazt éreztem, amit Vámos Miklós írt le e regénnyel és Szerzőjével kapcsolatban. Nevezetesen azt, hogy eláll a lélegzetem, és egy-két pillanatra kihagy a szívdobogásom.
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.”
Ez az a nevezetes kezdőmondat; ennyi.
Ennyi?
Zene, csín, írói bátorság, kevés melankólia e mondat varázsa.
Ahogyan minden márquezi mondaté.
Meg valami plusz titok, ami – szerencsére – egészen meg nem fejthető, mint az evilági legnagyobb dolgok mindegyike.
Őt aztán nem érheti senki, soha lomposságon, tisztátalanságon, soha, egyetlen mondat erejéig sem, pedig hány százezer, millió mondatot írt le?
Márquez iránt 1967-ben indult meg élénk érdeklődés, ekkor jelent meg Száz év magány című regénye, melyről Pablo Neruda így nyilatkozott: "Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta."
A Száz év magány-t a világ számos nyelvén nevezték "mesterműnek", szerzőjéről pedig neves latin-amerikai írókortárs, Mario Vargas Llosa írt monográfiát. Az idősebb nemzedék megbecsülését Amado fejezte ki: "A mai spanyol-amerikai regények közül Asturias és García Márquez műveit mindenki máséinál többre tartom."
És semmi sem túlzás, semmi.
”Gábó” – ahogy barátai nevezik – egész bizonyosan benne lesz a világirodalom történetében. Nem kell ehhez nagy látnoki, sem vájtfülű irodalomtörténeti jártasság.

Néhány irodalomesztéta - kik ragaszkodnak a folytonos besoroláshoz - külön kategóriát állított föl Márquez számára, és fölcímkézték a mágikus realizmus névvel.
Mármost erről Márquez – ritka interjúinak egyikében – akként nyilatkozott, hogy ő ezt a kategóriát nem is érti. Minden, amit leírt, valóság, a legtisztább realizmus.
Mire a jóbarát-riporter annak a nézetének adott hangot, hogy talán az még sem lehet a valóság része, hogy a szép Remedios lepedőteregetés közben élve a mennybe száll.
Próbálom idézni a választ.
Ebben Márquez annak a nézetének ad hangot, hogy az aztán a valódi. „Mindig is éreztem a regény írása közben, hogy Remedios nem halhat meg, hogy élve kell a mennybe mennie, de sokáig nem sikerült őt fölröpítenem.
Megpróbáltam a konyhából, megpróbáltam a tornácról varrogatás közben fölrepíteni, de nem, nem akart repülni.
Aztán egy reggelen – szeles reggel volt – megláttam a fekete cselédlányunkat, ahogy lepedőket teregetett, széltől lobogó lepedőket, és azonmód rájöttem. Így, teregetés közben kell Remediosnak fölemelkednie. Amint erre rájöttem, már a földön nem akart maradni a szép Remedios. Úgyhogy nekem ne gyertek mágikus realizmussal, kérlek…”
Valahogy így szólt az a gyönyörű nyilatkozat.
Megkísérlem műveit a magam tetszési indexe szerint rendbe szedni, elnézést a személyes sorrendért.
Nálam első helyen nem a Száz év magány, hanem a Szerelem kolera idején áll. (Ami azt illeti, úgy tudom, magánál Márqueznél is ez a sorrend.)
Az a csodálatos regény – most nem tréfálok – életem egy nehéz szakaszában ÉLETMENTŐ volt. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nélküle öngyilkosság lett volna a végzetem.
Aztán jön nálam Az ezredes úrnak nincs, aki írjon és a Baljós óra című két kisregény. Elképesztő mindkettő.
A tábornok útvesztője; Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája; A pátriárka alkonya; A szerelemről és más démonokról; no és persze csodálatos elbeszélései. Ez lenne az én sorrendem.
Ez a csodálatos fenomén, Gabriel García Márquez ma tehát 83 esztendős.

Boldog születésnapot, és hosszú-hosszú életet, „Gábo”! És még, még, még: regényt nekünk, nekem!

További események március hatodikán…

…1475-ben született Michelangelo Buonarotti, az egyetemes művészettörténet egyik legnagyobb alakja. Művészete lényegében az itáliai reneszánsz lezárása; öregkori munkái már a barokkhoz vezetnek el.

…1902-ben e napon alakult meg a Real Madrid.

…1619-ben született Cyrano de Bergerac, aki valóban élt, és jeles költő-író, no meg párbajhős volt.

Sajnos sehol nem leltem föl egyik Tőle való kedvencemet, ezért – bocsánat! – emlékezetből próbálom fölidézni. (Annyi biztos, hogy a Francia líra gyöngyszemei című kis kötetben volt, csakhogy a kötet tőlem elvándorolt, és most valaki mást boldogít. Aki akarja, ott meglelheti az eredeti szöveget…) Ezen kívül ajánlom még B. Figyelmetekbe az Utazás a Holdba című utópisztikus regényét. Ígérem, nem fogjátok megbánni, ha elolvassátok!

Beteg vagyok nagyon, Maris!
Meglásd, elpatkolok igen korán.
Arcom mogorva és hamis,
térdem szinte szúr, olyan sovány.
Szép sem vagyok már, jaj,
mert ősz fejem pucérra vetkezett,
nincsen rajta több hosszú haj,
mint amennyi egy kopott tökön lehet.
Ó, az nem is a rossza tán:
szegénynek lenni, ha ép vagyok.
De most a sors kirótta rám:
pénzem sincs, és dőlnek a bajok.

…1806-ban született Elizabeth Barrett Browning, a viktoriánus korszak egyik legelismertebb, ám nehéz sorsú angol költőnője.

Mondd újra
(a Portugál szonettek-ből)
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
                                Babits Mihály fordítása

…és 1926-ban Andrzej Wajda, sok kiváló film rendezője. Számomra különösen kiemelkedik a sokból kettő: a Hamu és gyémánt meg a Tájkép csata után.

…1967-ben e napon halt meg Kodály Zoltán.