Virágágyat vetek verseimnek,
sötétzöld mohára térdepel az est.
Levél se rezdül, szó nem hallható,
csupán verőerem dörömböl halántékomon.
Lábujjhegyen jár körülöttem a csend,
– gyakori vendég – ,
visszapillantó tükörben
nézegeti magát
sok hátrahagyott emlék...
Valamikor becéző szavak
ringatták a nappalokat,
hagytuk, hogy vágyaink
elraboljanak, és megigézve
fogva tartsanak az éj takarója alatt...
Mióta elmentél,
bánat barázdálja homlokom.
- Madarad csőrén halkul a dal...
Olykor az összeomlás fenyeget.
E síron túli szerelem: Az élet.
Minden ostorcsapását hátamon érzem,
amit „irgalmasságból” mértek rám az évek.
A lelkiismeret szűkre szabja az időt;
számonkérő mea culpám
elgyengülten ütögeti
vigasztalan hajlékomat.
Szobám négy süket fala
nem szab határt gondolataimnak.
Odakinn a világ elcsitul,
míg lelkem lélegzethez jut,
a vaksötétbe rejtve megidézlek –
Áldott delírium önti el vérem,
és tehetetlen tébollyal
szívemben buzogva árad széjjel...
(Még mi mindent írjak a magány számlájára?)
*
saját fotó
________________________________________________________