ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Csendes embereknek nevezték a város szolgálatában álló csoportot, akik a rendre vigyáztak, és megakadályoztak minden rendbontást. Fegyverek nélkül, pusztakézzel fékezték meg a duhajkodókat, rendbontókat. Nagy mesterei, szakértői voltak a fegyver nélküli harcnak. Közülük kaptam kísérőnek kettőt. Nem örültem neki, mert azt gondoltam, ha szavakkal nem lehet egyezségre jutni, az erőszak sem segít. Megvédeni pedig meg tudtam magam, s ha nem, akkor a kísérők sem. Ezt azonban csupán én képzeltem így elbizakodottságomban, de a Tanács másképp gondolta. S nekik lett igazuk.
Sok időm nem maradt a készülésre, mert másnap hajnalban indultunk. Egy gyors gályát indítottak útnak a tengeristen, Guru kegyelmére bízva kis csapatunkat. A reggeli szél segítette hajónkat gyorsan elhagyni Avana partjait. Útközben nem tértünk be egyetlen kikötőbe sem, hogy kerüljük el az estlegesen fölmerülő meddő vitákat. Mindig a nyílt vízen haladtunk, csak éjszakára engedtük le a vitorlákat, és dobtuk ki a nehezéket, s ahogy derengeni kezdett, folytattuk az utat. Sikerült Esra, a viharisten haragját elkerülnünk, és szerencsésen befutottunk Bitami védett kikötőjébe.
Sok sikerről nem számolhatok be. Menemi (a második) palotájában fogadott megadva minden tiszteletet, ami Avana küldöttjét megilleti. Valahonnan értesülhetett érkezésünkről, mert felkészülve várt. Szó nélkül beleegyezett, hogy ezután több ként küldjön, és máris felszereltetett egy kereskedőbárkát, hogy egy szállítmányt útnak indítson. Arra kért csupán, hogy a Gyógyítás Háza mindig nyitva álljon a Bitami földjéről érkezettek előtt. Ezt jó szívvel megígértem neki.
A városban járkálni nem volt alkalmam, sem másokkal beszélni a király közvetlen környezetét kivéve. Mindennapra, amíg ott tartózkodtunk olyan bőséges elfoglaltságot adott a királyi fogadásokon, lakomákon való részvétel, hogy pihenni is alig maradt időm. Ha pedig valahova el akartam menni, három, négy főembere is elkísért. Nem akarták, hogy bárkivel is kapcsolatba lépjek. Nagyon jól intézték, mert dolgomvégezetlenül indultam vissza Avana városába.
Egyetlen alkalommal találkoztam, véletlenül, idegenekkel egy csetepaté erejéig. Hajnal felé bandukoltam a lakoma után a szállásomra. Mögöttem a sötétségbe burkolózva jöttek csendes kísérőim. Magam a sok pálmabortól kábán lépegettem, alig láttam a kövekkel kirakott utam. Bár nem kellett messzire mennem, mégis elég sokáig tarthatott. Csak a falakat tapogatva haladhattam. Egyszerre egy duhaj hangulatban levő társaság kellős közepén találtam magam. Fiatal suhancokból állt a társaság.
- Igyál velünk egy kortyot, idegen! – nyújtott felém egy agyagcsuprot egyikük.
- Köszönöm, de ma már ittam eleget. Nem kell!
- Halljátok? Visszautasított! – üvöltött nagyot a kínáló.
- Ez egy avanai kurafi! – kiáltott egy másik – Töltsd le a torkán, tanuljon tisztességet!
- Félre az útból, Nanur fattyai! – jött meg a hangom.
- Ne parancsolgass, kurafi! Nem vagy otthon! Különben ott se sokáig parancsolgatsz majd, ha áthajózunk, és a mi urunk ül az isteni úr trónjára.
- Engedjetek! – kiáltottam.
Ami ezután történt az, hosszú időre emlékezetes marad a duhajkodó suhancok számára. Mintha Esra csapott volna közéjük – egyik erre, másik arra repült, legtöbben az útszéli árokban kötöttek ki. Aki még mozogni bírt négykézláb próbált minél messzebbre kerülni. Bénultan álltam, s előbb nem értettem magam sem mi történt, de aztán meghallottam egy halk hangot.
- Nem történt bajod, uram? – az én csendes embereim voltak.
- Nem, semmi – ráztam meg a fejem pillanat alatt kijózanodva.
- Fogd meg, uram, a köntösömet. Vezesselek a szállásra. Itt van a közelben.
Másnap hajóra szálltunk és partközelben evezve igyekeztünk mielőbb hazai vizekre érni. Most, hogy a ravasz Menemi (a második) barátságáról biztosított, nem volt értelme elkerülni Beliszu kikötőjét.
Hűségesen beszámoltam a Tanácsnak mindenről, ami velünk megesett. Menemi (a második) engedékenységéről, Beliszu királyának hajlandóságáról, hogy továbbra is küldje a sót, cserébe a vas eszközökért – a régi megegyezés szerint. Beszámoltam arról is, mennyire vigyáztak rám, nehogy bárkivel is érintkezésbe léphessek a király bizalmas emberein kívül. Arról is, hogy az elorzott kereskedőbárkákat nem sikerült szóba se hozni. Végül a csetepatéról is szóltam. Ez nagyon érdekelte a kövér Inimma urat. Háromszor is elmondatta velem szóról szóra.
- Ezek a suhancok többet árultak el nekünk, mint a király talpnyalói együttvéve – jelentette ki végül.
A többiek jóváhagyóan bólogattak, de én ugató kutya legyek, ha értettem, miért mondja ezt.
- Gondolom eljött az ideje az erdei törzsek megrendszabályozásának – szólalt meg az íjászok parancsnoka, Urdsu.
- Intézkedj! – adta meg a jóváhagyást Talil, az Isteni Úr első szolgája.
A fegyverek dolgában járatlan vagyok, a harci eseményeket is csak a sebkötöző sátorból ismerem. Így aztán nem tudtam – de nem is igazán érdekelt -, hogy mi is történt a Barkan hegység rengetegében, ameddig be nem hozták a Gyógyítás Házába az első sebesülteket. Ők mesélték el, hogy miként foglalták el a források környékét, és patakvölgyeket, hogy a hegyi törzsek ne juthassanak vízhez. Elmesélték, hogyan keresték meg a falvaikat, kunyhóikat, és hogyan égették fel azokat. Nem kíméltek senkit, lenyilazták még a csecsszopókat is. Elmondták azt is, hogy rengeteg fegyvert zsákmányoltak – nyilat, dobógerelyt, bőrpajzsot, bronzkéseket. Ami pedig a legmeglepőbb volt, hogy számtalan vashegyű nyílvesszőt is találtak és több vas élű kést. Ez már sokkal jobban érdekelt.
- Szóltál erről már valakinek? – kérdeztem a sebesült harcost, miközben bekötöztem a sebeit, és rögzítettem törött karját.
- Miért szóltam volna? Mindannyian láttuk, s váltig csodálkoztunk is, vajon honnan lopták?
- Gyere, feladom a köpenyedet és menjünk a Fegyverek Házába! – szóltam, s a harcossal együtt indultam is.
A kövér Inimma fogadott.
- Hol vannak most ezek a fegyverek? – kérdezte a harcost.
- Ott vannak halomba rakva a sátraknál, nagyuram! – válaszolta a kérdezett – Várjuk a parancsodat, hogy osszuk szét egymás között, és adjuk át a felét a Fegyverek Házának.
- Vezesd oda az íjászok parancsnokát!
Hosszú ideig mentünk, amíg a katonák táborához értünk. Messze bent a patak völgyének mélyén helyezkedett el. Ordsu megkerestette a parancsnokot, majd a halomba rakott fegyverekhez ment. Alaposan megvizsgált minden vasból készített darabot, majd kiválasztott két kést és egy tucat nyílvesszőt.
- Hol találtátok ezeket? – kérdezte közben a parancsnokot.
- A megölt ellenségtől vettük el.
- Hol? – csattant a kérdés.
A parancsnok kissé megzavarodott, de aztán összeszedte magát és elmagyarázta, hogy törzsfőnök sátra körül találták mindet. A testőrök viselték.
- Mi lett a törzsfőnökkel?
- Ő is meghalt.
- Hol vannak még ilyen falvak? Hol vannak a többi törzsfőnökök?
- Messze bent az erdő sűrűjében, a gerincen is túl. A közelebbi falvakból elmenekültek, és mi felégettük azokat, vagy már a menekülők megtették még mielőttünk.
- Hozzatok le a Fegyverek Házába egy törzsfőnököt, még ha Nanur, a gonosz köpeny alá bújt is! És a fegyvereket osszátok szét a harcosok között, csak ezt a néhányat, amit kiválasztottam viszem magammal.
- Úgy lesz, nagyuram!
Másnap hívatott Inimma, segítsek megérteni az eseményeket, hiszen én voltam az első, aki értesült a különös fegyverekről, és én hívtam fel rájuk a figyelmét. Csak Ordsu volt még jelen, s így hármasban ültük körül az asztalt, melyre kirakták az elhozott fegyvereket. Még nekem is feltűnt, pedig távolról sem vagyok a harci eszközök szakértője, hogy ezek mások, mint amelyek a mi kovácsaink műhelyéből kerülnek ki.
- Nem rég jártál Bitami és Beliszu kikötőiben és királyainak udvarában, Numap uram. Láttál ott ezekhez hasonlót? – kérdezte keserves szuszogások közepette a kövér Inimma.
- Csak olyanok kerültek szemem elé, melyek itt készültek Avana kovácsműhelyeiben, jó uram.
- Te minden fegyvert jól ismersz – fordult most Ordasu felé -. Még azt is meg tudod mondani, melyik dárda, vagy nyílhegy, kinek a keze alól került ki. Ezért kérdezlek, láttál már ilyen fegyvereket?
- Láttam. Az abanok fegyverei ezek!
Mélységes csend lett, még Inimma szuszogása is elhalkult. Hangtalanul megfordultam, és minden búcsúszó nélkül elmentem. Nem szóltak utánam.
Igen, így kezdődött.

*(Zsoldos Péter: Távoli tűz c. regényének "kiegészítő" része.)

- Névmutató -

AVANA – városállam a Gáma nevű bolygón
Isteni Úr – a bolygón rekedt űrhajós, Avana királya
Főemberek:
Inimma – a Fegyverek Házának főparancsnoka
Demgal – a nauni nép vezetője
Ordsu – az íjászok parancsnoka
Gamatu – főember a Gyógyítás Házában
Laskili – a hadsereg főparancsnoka
Mesdu – polgármester
Tarkumi – kincstárnok,
Szumirri – a haderő főparancsnoka
Talil – az Isteni Úr első szolgája
Istenek:
Habamu Atya - főisten
Guru, a tenger istene - Guru papjai jó csillagászok, a tenger istenének szolgái Guru évnegyede alkalmas a hajózásra.
Erua, a kedves - papnői a szerelem mesterei
Nanur, gonosz istenség – évnegyede a száraz időszak
Esra - a vihar istene
Gáma - az anya
Szomszédok:
Bitami - (királya Menemi, a második), Avanától keletre
Beliszu - város keletre
Anaim - város keletre
Aban birodalom – gazdag kikötője Lail
Nauni nép országa – síkság Barkan és a Nagy Sziklafal között
Dis - szigetország
Más:
Barkan hegység
Nagy Folyó, Avana városától nyugatra ömlik a tengerbe