ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Jobb kéz felől felkelt a nap, elűzve a maradék ködöt is a tengerről. Ekkor vettük észre a szigetek irányából közeledő hajót. Nem akartunk találkozni vele, ezért irányt változtattunk, de ők észrevettek, felénk indultak, és úgy látszik, nálunk gyorsabb járatú hajóval rendelkeztek, mert egyre közelebb kerültek hozzánk. Ahogy fogyott közöttünk a távolság, megismertük, hogy disbeliek, s tisztában voltunk avval is, hogy a találkozás elkerülhetetlen, és számunkra kellemetlen lesz, ezért szembefordultunk velük, gondolván jobb mielőbb túl lenni rajta, és azért is, hogy ne menekülésközben érjenek utol. Támadás esetén így mi is támadással válaszolhatunk, s a harc kimenetel előre nem látható. Akár miénk is lehet a győzelem.
Mintha elbizonytalanodott volna a másik hajó, mikor észrevette, hogy szembe fordultunk. Megállt és helyben lavírozott. Mi pedig közeledtünk felé, és már-már úgy nézett ki, mintha mi lennénk az üldözök, a támadók. Végül elhatározták magukat, és teljes lendülettel nekünk rontottak. A kormányos bravúros mozdulattal kitért a várható ütközés elől. A támadó hajó elszáguldott mellettünk, s jó időbe telt, mire lefékezett és visszafordult. Mi újra orral fordultunk felé, és ügyesen elkerültük az újabb ütközést. Támadóink közben azt kiabálták:
- Takarodjatok a vizeinkről!
Jól értettük minden szavukat, hiszen a szigetek lakói éppen úgy a tenger fiai, mint Avana lakói, csak külön országban, külön városban élnek és más az életmódjuk. Amíg Avana a békés kereskedelem és kézművesség városa, addig Dis tengeri kalózkodást folytat, s ebből származik gazdagsága.
Egy darabig még tartott ez a fogócska, de aztán a másik hajó változtatott a támadás módján. Lassan evezve közelítettek, és a hajónk palánkjába csáklyát akasztottak, hogy így maguk mellé húzzanak. Közelharcra került sor. Harcosaink igyekeztek megakadályozni, hogy a kalózok átjussanak a mi bárkánkra. Úgy látszott, győz a túlerő, hogy nem sikerül a támadókat visszaszorítani, hiába küzdöttek harcosaink derekasan. Csendes embereim is bőven kivették részüket a küzdelemből. Puszta kézzel, fergeteges sebességgel dobálták át a palánkon, a hullámok közzé a betolakodókat.
A kapitányunk talpraesett megoldása fordította meg a csata kimenetelét. Felragadott egy marék szurokba mártott nyílvesszőt, a még pislákoló fáklyánál meggyújtotta, majd magához hívott egy íjászt, akinek nem kellett semmit megmagyarázni, szó nélkül megértette, mi a dolga. Hamarosan lángra lobbant az ellenséges bárka vitorlája, s más gyúlékony dolog is a fedélzeten. A kalózok abbahagyták a harcot, és ordítozva oltani kezdték a lángokat. Hogy Lubaltu, a történetíró szavaival éljek, úgy futkostak, mint a bogarak. Eközben mi eltávolodtunk tőlük, és csendes embereim éppen az utolsó martalócot készültek a tengerbe dobni, de rájuk kiáltottam:
- Kell nekem ez az ember!
Megértették, és szorosan fogva odahozták elém.
- Kötözzétek az árbochoz! – parancsoltam – és azt is, amelyik ott kapaszkodik a palánkon.
Tudtam, ezek az emberek többet elmondanak majd Dis királyáról és az ott őrzött honfitársainkról, mint bármilyen szószátyár kikötői népség, csak jól kell őket kérdezni (!).
A szél felerősödött, és hajónk szaporán szelve a hullámokat gyorsan közeledett a hazai partok felé. Útközben nem beszélgettem a foglyokkal, hagytam őket az árboc tövében. Inni kaptak, nehogy bajuk essék, de más törődésben nem volt részük. Jobb, ha bizonytalanságban vannak sorsukat illetően, majd bőbeszédűbbek lesznek tőle, ha eljön a kérdések ideje.
El is jött hamarosan. Talil, még jóformán meg sem érkeztünk, hívatott. Magamat rendbe szedni, tisztálkodni sem hagyott időt, pedig tudhatta, hogy fáradt, törődött és éhes vagyok. A teremben, ahol rám várt étel, ital fogadott, s miközben utunkat elbeszéltem, derekasan nekiláttam a falatoknak, és a boros kupát sem hanyagoltam el.
Miután mindent elmondtam, ami velünk történt, odahozatta foglyul ejtett disbeli hajósokat. Megtudtunk tőlük sok mindent, sok biztatás nem kellett nekik, hogy megoldódjon a nyelvük. Megtudtuk, Isteni Urunk ott él a király palotájában, ott vannak társai is, hogy a kapitány, aki elfogta őket gazdag jutalomban részesült, és valóban van ott velük egy fiatal nő is. De hogy ő ki, azt nem tudták a hajósok, csupán annyit, hogy hajótöröttként került hozzájuk. Elmondták még, nincsenek tömlöcbe zárva, méltóan bánnak velük, de a palotát nem hagyhatják el, és a palotaőrök parancsot kaptak rá, hogy bárkit ledöfjenek, lenyilazzanak, aki elhagyná a palotát, lett legyen az, bárki is.
Nem volt idő a töprengésre, Laskili vállalta, hogy kiszabadítja Dis királyának fogságából Isteni Urunkat és honfitársainkat…

(Az agyagtábla többi része olvashatatlanná vált a beszivárgó nedvesség miatt.)