Nem hiába imádkozott Mahmud, a szentéletű müezzin. Ahogy kikeverte a kedvenc italát, már dörgött az ég a pécsi szandzsák felett, s szaladhatott az udvarra a mennyei jégkockákért. Ugyanis csak hidegen szerette a sörbetet. Pedig tudhatta, hogy nem tesz jót a hangjának. De sebaj! – kímélheti a hangját. Holnap úgyis az bőriszákba zárt sárga csikók fognak helyette nyeríteni a magyar erődben. Soma várkapitánynak viszi a baksist, s csak azért, hogy mikor kivonulnak Bucogvárból, ne robbantsák fel az erődöt, hanem hagyják épségben a várat. Ezt a saját magyar generálisuk is megparancsolta Somának, és még négy végvár kapitányának.
Ezek az ebek, - hogy a gyehenna lángja égesse őket - mégis felrobbantják a szerződés ellenére a váraikat, s csak kőhalmazt hagytak maguk után.
Na, meg Murád aga is örülhet, aki Bucokvárban raboskodott Soma foglyaként, mert viszi a váltságdíjat érte, amit apja, Izmir pasája küld aranyban. Pedig a pasa öt keresztény rabot adott volna fiáért cserébe. De Samu csak aranyat akart. – Azt könnyebb szállítani – üzente.
Bucogvárat elkerülte a jég, csak mutatóba sodort a szél pár darabot az őröknek szopogatni. Azok még a helyükön voltak. – Persze, hiszen megvárják még a zsoldosztást; már hírül vették, hogy Török Bálint nagyúr parancsára át kell adniuk épségben a várat a töröknek. Azt is csak azért, mert az idén – ö tudja, miért? – a másik király zászlajához állt. Egyébként nem volt ritka eset ez akkortájt.
A kapu fölött a szakállszárítóban Soma, Murád agával diskurált. A török már féléve élt nála rabkenyéren. Persze ez csak jelképesen értendő, mert a török főtiszt ette a disznósültet, és itta rá Soma borát Az iszogatás, közelebb hozta őket egymáshoz. Murád elmesélte, hogy megvádolták kalózkodásért, és ezért otthagyta a tengert és visszatért a szultán seregébe. De most, hogy idekerült, elment a kedve a háborútól. Soma is rájött, hogy minek meghalni azokért, akik a fejük fölött vallást s királyt váltanak? Néha még egymás ellen harcolnak az elkobzott, vagy duplán kiadott királyi adományokért.
Egyébként, hogy Murád Soma rabja lett, azt magának köszönhette. Ugyanis mikor a várnagy portyára indult, kiküldött előtte két fürkészt. Nemsokára rá, már vágtáztak is vissza a nyargoncok a hírrel, hogy Murád aga a katonáival éppen a rablási munka derekát végzi. Az természetes, hogy a várnagy dühbe gurult, mert úgy érezte, hogy meglopták. Hiszen ez mind neki jár, mivel már fél éve, hogy egyik király sem küldött pénzt vagy posztót sem.
A kirabolt falunak persze ez édes mindegy volt, hogy ki szedi a harácsot.
A végvári legények jót röhögtek a törökön, kik most helyettük végzik a piszkos munkát. Kényelmesen megvárták a sűrűben, míg a pogányok összerabolják a marhát, miegymást. Aztán mikor befejezték és nagy örömmel hazaindultak volna, megrohanták a magyar vitézek, s elszedték tőlük még azt a pár garast is, ami még megmaradt nekik az utolsó zsoldosztásból.
Később, mikor az aga már a szíjjal a kocsihoz kötve Bucogvár felé vonszoltatta magát, elmélkedhetett a szerencse forgandóságán. A mellette kutyagoló Wagner, bajor zsoldos pedig rossz előérzettel húzatta magát a lőcshöz kötve. Ugyanis még féléve Pápán harcolt a keresztények oldalán. De a törökök ráígértek. – Hiába, az arany nagyúr, s még vallása sincsen.
Somának volt esze. A zsákmányolt pénz nagyját még az éjjel titokban elásta a tó mellett, és egy tölgyfarönköt gurított rá. Rajta kívül senki sem tudott róla. – Hacsak Bence diák nem, aki a várba indult, és arrafelé pihent meg útközben.
Ahogy mélyült a barátság Soma elmondta, hogyha megjön a pénz a várért és érte, itt hagyja a vidéket. Murád is új életet akart kezdeni. Hiszen Soma régebben megígérte, hogyha hozzásegíti, hogy gyorsan jöjjön a váltságdíj, akkor megfelezi vele a pénzt. Ez szárnyakat adott a török fantáziájának. Javaslatára – mivel nem szerette az árulókat – azonnal kiherélték a bajor heréit, s a bizonyítékot futár vitte Izmirbe. Az öreg rögvest küldte a pénzt, hiába mondta Lejla, az ágyasa, hogy hamisítványt sóztak rá.
Ezért Murád jobbnak látta, ha Genovába megy, és céget alapít. Most jól jön, hogy kedvelik a kalózkörökben. Később Soma javasolta, hogy társuljanak, mert az mégis csak más, ha két tisztességes társ küzd a kétes jellemű kufárok ellen. Arról, hogy még tőkéje is volt elásva, arról nem szólt. Behívta Bencét, aki a leveleit szokta írni. Szegény diák gyakran szégyellte magát a leírt betűkért.
Már későre járt, mikor bejött Rózsi, aki néha megosztotta ágyát Somával, amiért oltalmazta a katonáktól. Pedig a szegény Bence szerelmes volt belé, s mennybe repült Rózsa egy pillantásáért, s pokolba zuhant, ha Somával látta. A lány sajnálta is a legényt, de mit tehetnének szegényen ebben a mai világban?
– Holnap a nagyurunk parancsára elhagyjuk a várat – mondta Soma. – Zsoldfizetés után mindenki elmehet. Reggelre főzzél egy piláfot, és hűts le egy vödör sörbetet, mert Mahmud úgy szereti. Aztán itt ez a forint neked. Te is hazamehetsz.
– Hová? – futotta el a könny Rózsa arcát, de nem szólt, csak kiment a konyhába tyúkot vágni. A szárnyas már könnyezve várta a végét, mikor belépett Bence. Sokáig beszélgettek. Végül elhatározták, hogy együtt mennek egy szabad országba.
Mikor már mély álomban szuszogott a vár, a két szerelmes, mint árnyék osont ki a tó felé. Az erdő szélén nem időztek, csak Bence röviden megállt azon az ismerős tölgyfarönknél.
Alig, nyelte el őket a sötét, török katonák lepték el a várat, mégis nehogy mégis felrobbantsák.
Az őröket nem kellett megkötözni, hiszen úgyis mennek haza. Csak Somát vitték láncon a herélt Wagner elé, mert ordibált.
Mahmud halk szóval - mert megfázott a torka – megköszönte, hogy átadta neki épségben a várat. Murád ránézett a barátjára: – maasallah – mondta, s sajnálattal megvonta a vállát. Erre Soma újra csak átkozódott, mígnem az új várkapitány, Wagner, elunta a káromkodást.
– Heréljétek ki, hogy csönd legyen! – hívta katonáit.
– Csak azt ne – esett térdre Soma. – Pénzem van elásva egy farönkben a tó mellett.
– Na, az már más. Ha igaz, elmehetsz épen – enyhült meg Wagner.
Mikor előkerült farönkből a láda, de csak az egy forint volt benne, amit ő adott Rózsinak.
Soma térdre rogyott, s szótlan folytak a megbánás könnyei.