Szegény szívem, bolond tengeri medve,
ki csak álmában merül a habokba,
egy pofa sörre bámul estelente,
míg visszaréved régmúlt tegnapokra.
Föl-alá cammog szűkös barlangjában,
nyűtt kanapéjának koszlott szőnyegén,
kiálló rugókon, szakadt kabátban,
gubbasztva pipázik dívány-szigetén.
Zsebében gin helyett szilvapálinkát
hord – fűtésnek sok, felejtésnek kevés –
tengernek meg ott a kopott fürdőkád …
Távolban az eget kémleli, vajon
látszik már a part – van még a már után?
De nem látni át a piszkos ablakon.
(Pessoa verse alapján)