ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Id. Boér Péter Pál: Megtisztult ablakok (regény)

Boér Péter Pál regényét egy szuszra végigolvastam. Valamikor az első oldal közepe tájt kezdtem mosolyogni, és ez a mosoly ott maradt az arcomon az utolsó oldalig, sőt elkísért egész nap.

Pedig a regény olyan korba, olyan helyre visz (az ötvenes évek Romániájába), amit nem a mosollyal szoktunk azonosítani. Rettenetes szegénység, a mi múltunkban is kísértő csengőfrász, személyi kultusz – egy kor, egy hely, amikor és ahol talán még a gondolatot is megpróbálták ketrecbe zárni.

Megpróbálták, csakhogy nem sikerült.

Boér Péter Pál regénye korrajz a javából. Ízelítőt kapunk egy – hál’Istennek – azóta már letűnt, zárt világból, amelynek testi-lelki nyomorát talán elképzelni sem tudjuk.

A tanulság azonban mégsem ez. A tanulság nem az, hogy volt egyszer néhány évtized, amikor nem csak a test fagyoskodott a jeges télben kályha és tüzelő nélkül, és nem csak a gyomor éhezett kenyér híján: fázott a lélek is és éhezett a szellem. A tanulság az, hogy az Ember (így, nagy kezdőbetűvel) igenis, akkor is lehetett boldog. Egy rozzant, „többfunkciós” bádoglavór, amelyben ruhát és lábat mosni, mosogatni, sőt kenyeret gyúrni és sütni is lehet, éppen akkora kincs volt – dehogyis: sokkal nagyobb kincs! –, mint ma egy Iphone. A mállott falak, téglából rakott bútorok között éppúgy kivirágzott a szerelem, mint a mai sokfürdős, fűtött garázsos palotákban. És az emberség, sőt: az Emberség ebben az embertelen korban is jelen volt, mert jelen kellett lennie, hogy túlélhetővé tegye, megédesítse azokat a keserű éveket. Mi több - ez az önzetlen egymást segítés, bizalommal egymásra támaszkodás olyan volt akkor, mint egy falat kenyér, sokkal kézzel foghatóbb, sokkal inkább jelen lévő, mint napjainkban. Mára, mintha már nem lenne rá szükség, csendesen átadta helyét a társas magánynak, tévébámuló kérődzésnek, egymásban nem társat, hanem ellenséget kereső gyanakvásnak. Amint a hűség is, a másikat minden körülmények között vállalás, jó- és rossz tulajdonságainknak nem csak elviselése, hanem elfogadása is valami egészen mássá változott időközben: „Mert én megérdemlem” önzéssé, a választott társat szebbre-jobbra-gazdagabbra-fiatalabbra cserélő, „Ha nem tetszik, legfeljebb elválunk”-féle vállvonogatós életérzéssé. A mai Hercegnéknek dehogyis jutna eszükbe kétségbeesetten, a börtönt is vállalva rohanni morgós-undok férjuruk után– inkább szaladnának az első tányércsörrenésnél a megélhetési jogvédőkhöz.

Mindez a kis falusi iskola mindennapjaiba csomagolva Boér Péter Pál utánozhatatlan stílusában elevenedik meg a lapokon. A szereplők voltak olyan szerencsétlenek, hogy éppen akkor és éppen ott voltak fiatalok – és voltak olyan szerencsések, hogy fiatalságuk édes poharát a rettenetes körülmények ellenére is fenékig ürítették, megkockáztatom: nagyobb élvezettel, mint mai, fűtött lakásban, déligyümölcsön cseperedő, plázákban lézengő, depresszióra hajlamos utódaik.

S hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy jól tudták (amint Boér Péter Pál is jól tudja), hogy létezik egy csodaszer, ami mindig és mindenhol segít: a humor. És az, hogy boldogok vagyunk-e, hogy találunk-e okot nevetésre, nem a körülményeinken múlik, hanem egyes egyedül rajtunk. Erre maga az író is példa – és jól tesszük, ha ezt a példát mindig szemünk előtt tartjuk. No nem afféle szigorú intelemként, ellenkezőleg: Boér Péter Pál szelíd, megbocsátó, mindig mosolygós módján.

Kovács-Cohner Róbert, költő, író, drámaíró