Miért félnél, minden egyes könny öröm
és minden mosoly angyali sóhaj.
Keringesz a naparcú fénykörökön
sebeidet meg behinted sóval.
Önpusztító sors ez, torzzá formálod
a kecsest, a szépet rúttá fested
és a gazt, mint az Istent, úgy imádod.
Gyűlölöd magad, hogy szerethessed.
Hazug és kifordított ez a világ.
Miért félnél? Megvakít az, aki lát,
nyelvedet vágja ki. Mondd, mi jöhet még.
Kishitűség, rontótűz és kényszerek,
hogy megtagadd azt is, aki még szeret.
Istentelenül, mintha ember lennél.