ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

…Juhász Gyula Milyen volt? című költeménye?

Mindenkinek egy élet adatik, még ha én mást hiszek is, azért az emberek így hiszik, hát legyen; mindenkinek egy élet adatik, és vannak olyan romantikában meggyökeresedett, nem túl korszerű, szerencsétlen férfiak, kiknek Szerelemből is egy adatik az egy Élet során.
Ha ez a férfi még Költő is netán, akkor évtizedek múltán ekként emlékszik egyszerelmére vissza:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Három jambusokban eltűnő strófa. Pontosítsunk: hat ötödfeles és hat ötös jambus. Mármost a jambust arra találtuk, találták ki egykor, hogy legyen is zenéje a versnek, de azért egészen hétköznapi, élőbeszéddel is elmondható legyen a költemény.
Tessék kipróbálni Nyájas Olvasó! Mondd hétköznapi módon magadban! „Milyen volt szőkesége, nem tudom már…” Aztán fogd Magad és énekeljed ki: „titá tátá titá titá titá tá”. Ím egy jambikus sor, mely öt egész és egy fél jambust tartalmaz, tehát: ötödfeles.
Ebben alkotott Shakespeare, ebben íródott a Bánk bán, így dalol a Csongor és Tünde, így lép elénk a Tragédia.
Így ám, mert így nem vesszük észre, hogy csupa dal, csupa zene, csupa költészet, ezért a tartalomra figyelünk, miközben a tudattalanunk magába szívja a verszenét.
A legnagyobb „trükk”, amit valaha hallottam, láttam.
Vagyis a verszene trükkje festi alá, a nagyobb gondolati trükköt, hogy a Költő úgy tesz, mintha épp semmire sem emlékezne már Anna szépségéből, aztán, ha valaki türelmes-megértő módon olvas, akkor egyszerre úgy áll előtte Anna, mintha személyes ismerőse lett volna valaha.
Anna testi valójából (?) három tényező lép elénk: haja színe, szeme kékje, hangja selyme!
Biztathatlak, Olvasóm?
Vedd a számodra legkedvesebbet, és szólj valamit termetéről: magas, alacsony, nyúlánk, sudár, töpörödött…
Megpróbáltad?
No, ugye nem volt nehéz?
És most így haladj tovább!
Mondj valamit szeme, haja színéről!
Ugye, ez se föladat? Nem igazi!
No akkor kerülj beljebb: szólj Kedvesed hangjáról, tekintetéről és végül: egész lényéről!
Most találj jó képeket, Nyájas!
Mert Juhász Gyula épp ezt teszi, ráadásul úgy teszi, hogy Anna végtelenül messze tűnt az idők homályában, nincs a Költő mellett, ezért alakja, lénye tájelemekbe oldódik.
Ebből következően metaforasorok alkotják a vers hídlábait, és jelzős szószerkezetek plasztikussá Anna tünékeny képét.
Hajának színét a „dús kalásszal” aranyuló gabonatáblák idézik: mellesleg – tekintetbe véve a gabona termékenységi jelképét és a dús jelzőt is, megidézi a nő alkatát, termetét is a kép. Anna semmiképp sem lehetett piszkafa vékonyságú, igaz?
Szeptemberi felhők mögött megnyíló kék égbolt idézi Anna szeme színét, de tekintetét is, állítom! Az elmozduló felhők idézik meg a közönségesen „fátyolosnak” mondható tekintetet.
Az első komplex költői kép egészen az érzéki valóság része volt, igaz? A második is a jól leírható tárgyiassághoz tartozik részben: haj- és szemszín: ábrázolható, még akkor is, ha a régmúlthoz tartozik.
Ám a harmadik képsor a „hangja selyme” szinesztéziás szerkezettel már az alig megfogható birodalmába lép át. Csakhogy az impresszionista költő ezt a megfoghatatlant is képes megragadni, leírni, elénk állítani. Szellőjárta rét susog sóhajtva Anna selyem-puhaságú hangjában.
Nem árt figyelni az évszakok szimbolikájára sem: nyári hajszín, őszi szemszín, tavaszi hangszín… Sehol a tél ebben a versben, sehol!
De hogy is lehetne?
Megszoktuk, hogy a tél az elmúlás, a halál, a megdermedés jelképe, és ez nem illik Annához, aki maga az elevenség, az Élet.
A zeneiséget a már említett jambusok dallamán túl a csengő-bongó asszonáncok – olykor tiszta rímek – fokozzák, és nem csak a sorvégi rímekre, hanem az évszakok jellegzetességét is kiemelő betűrímekre, az alliterációkra gondolok. A „szeme színére visszarévedek” szavakban az őszi szelek sziszegése is jelen van.
Tovább erősíti az amúgy is erős zeneiséget a számlálatlan szórt folyamatosan ejthető zöngés mássalhangzók sokasága: csupa l, csupa j, csupa m, n, z ez a vers.
Említettem: három kép, három szakasz. Hetvenhárom szó. Aranymetszeti helye a második versszak utolsó sorában van, épp ott, ahol sziszegve fúj az őszi szél. (A negyvenötödik szónál.)
Mondja nekem valaki, hogy véletlen! Merje csak mondani! Nem az az őszi szél fútta el tán Annát örökre?
Nos: remekmű vagy sem?