ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Na végre! Az oltárról elhangzott az „Ita missa est”, majd Bernát atya kivonult a ministránsaival Még lengett a bronzharang mázsás nyelve, miután odasózta az utolsót, de a hívők már kitódultak a Templomtérre és beolvadtak a Mihály napi búcsú forgatagába.
A deszkából ácsolt dobogón, már frissen fújták a zenét értő tűzoltók, s a székük mellet délceg söröskorsók őrizték gazdáik lábát. A hegyes bajszú tamburmajor a népség felé vezényelt, mert inkább emelgette a pálcáját a zenére ringó sokszoknyás menyecskéknek, mint a díszruhás bandájának. A lacikonyhák és a tésztasütő bódék felett, a szépzenére táncolt az égetett cukor, mandula és sült tészta illata, s nem derogált nekik, hogy köztük gomolyog a füstös pecsenyeszag a borgőzzel.
A nagysátorban csapon volt a sör, s arrébb a fröccsöt se magának tartogatta a kocsmáros. Mihály, a langaléta kisbíró is a kupát emelgette, és izzadva éltette szentdruszáját a községi miskárolóval. Velük volt még Kulcsár borbély, de ő várt még az ujjongással; – hátha valaki meghívja egy italra. Szerencséje volt. Addig szuggerálta Bélát – mert úgy hívták a herélőt –, míg az fizetett egy rundot.
Közel a kocsmához ringlispíl forgott; – már a látásába is beleszédült a szem. Nem csoda; hiszen néhánynak már keresztbe állt, ha a sátorból nézte a visítozó, repkedő menyecskéket. Persze, hogy vétlen lebbentek a szélben a tarka szoknyák a felbámuló legények felé. Bakaruhában Kocsis Pista is köztük állt, de csak Dorkát nézte. A lány ott forgott a láncon Imrével, a gyógyszerész fiával; jogosan, hiszen a gyűrűs vőlegénye.
De lentről, Pista többet látott. Nem csoda, hisz az ő kedvéért lebbent-tárult Dorka szoknyája, ha feléje suhant a forgásban. Imre meg odafenn boldogan lökdöste aráját a láncon. – Az bizony okos lány volt; tudta, hogy jobb dolog patikusnének lenni, mint parasztlánynak. Lassan kifáradt a körhinta, szusszanni vágyott.
Pista odébbállt, s már a fröccsét szopogatta Béláék mellett, de még mindig befelé mosolygott; hiszen este ő mellette fekszik Dorka a boglyában. Majd egymásban becsülik minden percét, hisz hamar elmegy a hétnapos úrláb. Az nem zavarta, hogy a bőszívű lány, több legénynek szokott örömet adni; – hiszen mibe kerül az neki? – De most hét napig csak az övé. Ezen ábrándozott, mikor mellette váratlanul hatalmas csárdás pofon csördült. Egy ceignadrágos alak feldöntötte Kucserát a korsójával, és éppen előtte terült el. Arrébb egy mosolygós csendőr meg sürgette, hogy álljon fel. A kárvallott még megkereste a lerepült kalapját, és ártatlan arccal megállt a kakastollas előtt. Mögötte a fodrász elkeseredetten forgatta az üres korsóját.
– Ő volt az – szipogta a lány, aki Isten tudja honnan került elő. Rámutatott az enyhén dülöngélő legényre, aki lehet, hogy nem csak a pofontól szédült el.
– Leejtettem a pénzt, ő meg felkapta előlem, és nem adta vissza – sírta el magát, de inkább a szégyentől a bámészkodók miatt. A csendőr, barátságosan fordult az alakhoz.
– Na fiam, anyád se rágta le az első körmöd, hogy tolvaj lettél. Most vagy visszaadod ami a lyányé, vagy beviszlek, és majd megtanulod, hol lakik az Úristen. Rajtad múlik. – Közben biztatóan hunyorgott.
– Na, ezt megúsztam –, vont vállat a pénztaláló, kinyitotta a markát és a lány kezébe nyomta az ezüstöt. Arra igazán nem számított, hogy ráadásként még egy búcsúpofont is kap a csendőrtől; de nem kérte ki magának, hanem gyorsan eliszkolt a térről. A lányka is elindult a látványos bódék felé, hogy itt se legyen a környékén.
István mióta meglátta a csendőrrel a szepegő lányt, mintha villám sújtotta volna az égből. Boldog fájdalmat érzett, és mintha mellkasát váltóláz égetné. Maga sem tudta miért, nyomába szegődött, és pár lépés után szívdobogva megszólította.
– Ne haragudj, de láttam, hogy mi történt veled. Kocsis Istvánnak hívnak. Ha akarod, veled megyek, nehogy molesztáljanak mindenféle csavargók.
A lány megrebbent a hangra, aztán ránézett a barnaszemű katonára. Tetszett neki a legény nyílt arca, meg aztán meg mégiscsak jobb a búcsúban egy férfi mellett.
– Éva a nevem. Jöhet, ha akar – és hagyta, hogy István hozzászegődjön. Mindketten kissé zavartak lépdeltek egymás mellett.
– Nem akar lőni vitéz úr? – Pista a hang felé fordult, ahol egy kunfejű lövöldés támasztotta a bódéját.
– Csak öt fillér egy lövés! Ajándék is benne van! – Erre felkapta István a fejét.
– Hogy, hogy? Goldziehernél csak kettőbe kerül.
– De ajándék nélkül! Nálam már az is ötöt ér.
– Na, adja ide – nyúlt a puskáért. A lány mosolyogva nézte a fess legényt, ahogy hanyagul célzott, és lőtt.
– Affene! Rossz a masina. Az irányzék és hibádzik. Na, mi az ajándék?
– Lőhet még egyet. Nálam az is ötöt ér. – István egy szitkot nyomott el, de aztán elkérte a puskát és hirtelen a lány kezébe nyomta.
– Most te jössz Éva.
– Gondolja István? Igaz, van otthon a bátyámnak puskája, és megtanított vele bánni. – mosolygott Éva, majd alig célzott. Keze sem remegett mikor lőtt. A bódés álmélkodott.
– Csodálatos volt kisasszony, ahogy mellétalált! – és esküdözött, hogy eddig ő volt a legszebb kuncsaftja, és egy kék szalagot adott a kalapjára.
– Szeretnének újra lőni? Már ismerik a puskát.
Erre a katona behajlította könyökét és válaszul azt lóbálta a bódés felé, majd karonfogva továbbsétáltak. Megálltak a mézeskalácssütőnél. Pista kiválasztott egy tükrös szívet, amin egy cukormázzal pingált hatalmas huszár ült egy paripán. Igaz a ló akkora volt, mint egy kis növésű birka, de azért így is fess volt, mikor Pista a lány nyakába akasztotta; – tényleg szépen mutatott a két halom közt. Később megszomjaztak és betértek a kerthelyiségbe. Ahogy szabad asztalt kerestek, hirtelen Éva örömében felkiáltott:
– Imre bátyám!
István odanézett. Majd frászt kapott! Alig odébb Dorka ült a vőlegényével. Akaratlanul hagyta, hogy Éva az asztal felé cipelje. A lány bemutatta őket egymásnak, majd elmesélte a kalandját a tolvajjal, és hogy találkoztak össze Istvánnal. Eközben Dorka Pistát bámulta. Mikor találkozott a tekintetük, a menyasszony kiköpött. Éppen delet harangoztak. Erre mindhárman szedelőzködni kezdtek.
– Tudod Pista, Apánk elvárja hogy otthon ebédeljünk. De este tánc lesz. Jó lenne egyet mulatni. Ugye eljössz? – kérlelte Imre.
– Persze, hiszen a húgod is itt lesz! – Erre a lány melegen rámosolygott. István sietve elköszönt, és beloholt a sátorba egy fröccsre. Évára gondolt. Egye fene a boglyát meg a Dorka menyasszonyt.
Béla, a miskároló mester, még ott ivott Mihállyal. Nagyon bőkezű hangulatban lehetett, mert a zsugori borbély már alig állt a lábán.
Mikor a kisbíró észrevette Istvánt, hogy visszajött, örömében nagyot rikkantott.
– Pista! Hát nem iszol a névnapomra?
– Má’ hogy a fenébe ne! – s kihozatott három fröccsöt. A borbélyt kihagyta; – kár beléje. Fizetett, aztán sietősen lehúzta az italt, és búcsút intett.
– Vár az apám.
Erre nem volt apelláta. Tudták, hogy az öreg órásmester, bénán és félvakon fekszik odahaza, és ünnepnapon nem főz rá a szomszédasszony.
– Na, így múlik el a világ dicsősége – merengett el Béla, mert az ital, bölcselkedővé tette.
– Az apám mesélte, hogy nagy kujon volt az öreg Kocsis... – A kisbíró érdeklődéssel hallgatta a herélőt, mert még szívesen ivott volna.
–… Volt, hogy a függönnyel elválasztott kamrájában megdöntött néhány finomabb fehérnépet, akik az órát csak ürügyként vitték magukkal reparálni. István anyja meg majd mindig kinn a szőlejükben dolgozott; ahol a babát egy paraszt kendőbe tette, lábainak lukat vágott, aztán felakasztotta a batyut egy faágra. Ott fenn aztán a szél volt a dajkája. – Tőle aztán a hiába susmogtak rossz órájú fehérnépről. Áldott jó lelke nem hitt a szóbeszédben. Még a halálos ágyán sem.
Mihály csak szomorúan ciccegett, és a korsólyába nézett.

Pista a lacikonyhánál megevett egy pirosra sült malacsonkát, majd apjának is csomagoltatott egy lágyabb húsút, két ecetes paprikával. Hazafelé egyre csak Évára gondolt. Nem értette, hogy mi történt vele. Attól fogva, hogy meglátta a lányt, mintha sarkastól megváltozott volna benne a világ. Az előző élete semmibe veszett, s mint minden szerelmes, ő is csodálkozva kérdezte magát, hogy egyáltalán, hogyan tudott eddig Éva nélkül élni?
Otthon apja nagy örömmel fogadta, mert éhes volt, na meg kíváncsi, hogy milyen is az idei búcsú? Pista egy fadeszkán apróra vágta a malachúst, és a káposztával töltött ecetes paprikát is hosszába kettévágta, és úgy tette apja elébe. Míg az öreg evett, ő szóval tartotta.
– Aztán ringanak-e a lyányok csöcsei? – csámcsogott bele fia elbeszélésbe a mohó öreg, és közben zihálva kapdosott levegő után.
– Ringanak apám. Meg a szoknyák is. Aztán a ringlispíl forog és fújja hozzá a rezesbanda.
Közben Pista egy korsó vizet megszínezett az apjának egy löttyintés vörös borral.
– Igya meg, aztán nyugodjon.
Később ledőlt egy kicsit, de nem jött álom a szemére. Állandóan Éva arca tűnt fel előtte. Hirtelen felkelt.
– Járok egyet – szólt apjának.
– A te korodban én sem leltem a helyem, mikor a menyecskék a Templomtéren dürögtek.
Pista nem válaszolt, csak kifordult a kapun, és elindult a templom irányába. Már közeljárt a bódékhoz, mikor a zenekari nagydob bufogása, hirtelen magához térítette. – Mi a fenét keresek én a tömegben? – csóválta meg a fejét, és balra fordult a kihalt Tölgy utcába, ahol egy kocsmából átépített filigrán cukrász-kávézó tartott ügyeletet. Az utcában a nevével ellentétben, tölgyek helyett csak néhány szederfa szunyókált a szeptembervégi napsütésben. Ahogy István belépett a süteményeshez, meglepődött. A régi slampos Leipziger helyett egy pödörintett bajszú, rózsásképű, cvikkeres úr fogadta, ragyogóan kikeményített, hófehér cukrászköpenyben.
– Salom, Leipziger úr! – köszöntötte barátságosan Pista az ex-kocsmárost.
– Magának is tizedes úr! Vagy ha jobban tetszik, csak polgáriasan, Kocsis úr. Hát igen. Cukrászda lettem. Öregségemre elértem, amire mindig is vágytam. Kevesebb a munka, és a forgalomból is csak eltengődöm.
– Jó, jó, csak ne panaszkodjon – mosolygott István a cukrászra és körbenézett, hogy hová üljön; de hirtelen akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte, szétveti a mellkasát, hogy kiugorhasson az örömtől. Hátul a sarokasztalnál Éva ült. Mikor találkozott a tekintetűk, a lány szemei csillagként ragyogtak, hogy Istvánnak úgy tűnt, hogy megég bennük.
– Talán az őrangyalom terelt ide – monda a lánynak, miközben leült hozzá.
– Odahaza nem leltem a nyugtomat miattad. Járhatnékom támadt. Két perce még azt sem tudtam, hogy létezik ez a süteményes. De te hogy kerülsz ide?
– Mióta elváltunk, valahogy minden összezavarodott bennem. És csak rád gondoltam – suttogta Éva, és lesütötte bepárásodott szemét. Egy darabig csak hallgattak, majd Éva összeszedte magát, s már mosolyogva folytatta.
– Aztán, meg Dorka összeveszett a bátyámmal. Csak azért, mert Imre aludni szokott ebéd után, de azt sem akarta, hogy a lány egyedül visszamenjen a búcsúba. Erre aztán Dorka csak azért is elrohant, mert neki ne parancsoljon itt senki. Biztos a dolgában, mert este Imre úgyis bocsánatot fog kérni tőle. Ö is olyan, mint az apám. Avval is azt csinálta a mama – Isten nyugosztalja –, amit csak akart. Erről a Dorkáról is sok mindent beszélnek a népek; volt, aki már azt merte suttogni, hogy talán a lány, már nem is szűz; mert többször látták legénnyel a mezőn. És mindig mással! – Éva mosolyogva egy vállrándítással befejezte, de egy kis szünet után még hozzátette:
– Meg engem nem is érdekel. Még jó hogy civakodtak, mert most azért vagyok itt, és nem velük a búcsúban – és ahogy ezt mondta, szinte sütötte Pistát a lány rásugárzó szeretete.
– Ne törődj a pletykával Éva, rájuk kell hagyni. Majd megégnek ezért a pokolban, amiért mérgezik nyelvükkel a levegőt.
Egy ideig csak némán, egymás szemében merülve kutatták a jövőt. Mindketten megérezték, hogy egymásnak vannak teremtve. Leipziger, aki a hangedlivel diszkréten az utolsó idei legyet zavarta el a pultról, odaszólt Istvánnak:
– Van kanizsai kupa-vezér söröm. Na persze üveges, mert nem csapolok, mióta cukrászda lettem. Hozhatom?
Pista csak bólintott. Még egy kis ideig – vagy órákig? – beszélgettek, de nem tudták volna megmondani, hogy miről. De aztán benyitott egy család egy fürt, ricsajozó gyerekkel, erre a szerelmesek mintha transzból ébredtek volna, kimentek a cukrászdából. Már sötétedett. Mintha összebeszéltek volna, szótlanul elindultak a szőlőhegy felé, ahol a patikuscsaládnak is gunnyasztott egy présháza.
Mikor másnap hajnalban hazafelé indultak, tudták, hogy a Mindenható őket egymásnak ajándékozta. Szinte észre se vették maguk körül a világot. Azt a maradék pár önfeledt napot, ami még Pistának a szabadságból volt, mintha átálmodták volna, olyan gyorsan elszállt. Néha István elment az öreg gyógyszerészhez, egyszer pedig meg Imrével a kocsmába, ahol rexasztal is volt. Dorka is megbékélt, és már kiradírozta agyából a néhai boglyás éjszakákat. Aztán elérkezett az indulás napja. Pista már bepakolta a katonaládáját, de a hajnali ébredéskor még elbúcsúzott Évától. Nem kellett esküdözniük. Tudták, hogy egymáshoz tartoznak. Délben, mielőtt elindult volna a vasútra, apjával is leparolázott. Az öreg elpityeregett.
– Talán nem is élek már mire visszajössz.
Aztán erőt vett magán, és csibészesen elmosolyodott.
– Hallom, hogy jól összejöttél a patikusékkal. De avval az Évával vigyázz; hiszen a húgod… Évekig volt az anyja a szeretőm – és a félszemével, ami nem meredt a semmibe, cinkosan hunyorított.