ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Na, végre! Az oltárról elhangzott az „Ite missa est”, majd Bernát atya kivonult a ministránsaival. Még lengett a bronzharang mázsás nyelve miután odasózta az utolsót, de a hívők már kitódultak a Templomtérre, és beolvadtak a Mihály napi búcsú forgatagába.
      A deszkából ácsolt dobogón, már frissen fújták a zenét értő tűzoltók, míg a székük mellett délceg söröskorsók őrizték gazdáik lábát. A hegyes bajszú tamburmajor a népség felé fordulva vezényelt, mert inkább emelgette a pálcáját a zenére ringó menyecskéknek, minthogy a díszruhás bandáját nézze. A lacikonyhák és a tésztasütő bódék felett, együtt táncolt az égetett cukor, a mandula és a sült tészta illata, s nem derogált nekik, hogy közéjük gomolyog a füstös pecsenyeszag a borgőzzel.
      A nagysátorban csapon volt a sör, s arrébb a fröccsöt se magának tartogatta a kocsmáros.
      Mihály, a langaléta kisbíró is a korsót emelgette, és izzadva éltette szentdruszáját Bélával, a postással. Közel a kocsmához ringlispíl forgott; már a látásába is beleszédült az ember.
Nem csoda, ha néhányan már kapatos, keresztbeálló szemekkel lesik a röpködő menyecskéket. Persze, hogy vétlen lebbentek a szélben a tarka szoknyák a felbámuló legények felé.
      Bakaruhában Kocsis Pista is köztük állt, de csak Dorkát nézte. A lány ott forgott a láncon Bodor Imrével, a szabómester fiával; jogosan, hiszen gyűrűs vőlegénye. De lentről Pista többet látott. Nem csoda, hisz az ő kedvéért lebbent-tárult a menyasszony szoknyája, ha feléje suhant a forgásban. Imre meg odafenn boldogan lökdöste aráját a láncon.
      – Az bizony okos lány volt; tudta, jobb dolog szabómester feleségének lenni, mint parasztlánynak. Lassan kifáradt a körhinta; szusszanni vágyott.
      Pista odébbállt, s már a fröccsét szopogatta a sátornál, de még mindig befelé mosolygott; hiszen este ő mellette fekszik majd Dorka a boglyában, hiába menyasszony.
      Nem zavarta, hogy a bőszívű lány több legénynek szokott örömet adni; – hiszen mibe kerül az neki? – De most hét napig csak az övé. Ezen ábrándozott, mikor váratlanul hatalmas csárdás pofon csördült mellette. Egy ceignadrágos alak kapta, aki esés közben kilökte a postás kezéből a poharát, ami még félig volt fröccsel. A mosolygós csendőr meg, sürgette az elterült legényt, hogy álljon fel. A kárvallott még megkereste a lerepült kalapját, és ártatlan arccal megállt a kakastollas előtt.
      – Ő volt az – szipogta a lány, aki Isten tudja honnan került elő. Rámutatott az enyhén dülöngélő legényre, aki lehet, hogy nem csak a pofontól esett el.
      – Leejtettem a pénzt, ő meg felkapta előlem, és nem adta vissza –, sírta el magát a menyecske, de inkább a szégyentől a bámészkodók miatt. A csendőr barátságosan fordult az alakhoz.
      – Na, fiam, anyád se rágta le az első körmöd a gyermekágyban, hogy tolvaj lettél. Most vagy visszaadod ami a lyányé, vagy beviszlek, és majd megtanulod, hol lakik az Úristen. Rajtad múlik –, közben biztatóan hunyorgott.
      – Na, ezt megúsztam –, vont vállat a pénztaláló, és kinyitotta a markát és a lány kezébe nyomta az ezüstöt. Arra igazán nem számított, hogy ráadásként még egy búcsúpofont kap a csendőrtől; de nem kérte ki magának, hanem nagyon gyorsan eliszkolt a térről. A lányka is elindult a látványosbódék felé, hogy itt se legyen a környékén.
      Pista, mióta meglátta a szepegő lányt, mintha villám sújtotta volna az égből. Valami sajgó öröm járta át, s maga sem tudta miért, a nyomába szegődött. Pár lépés után szívdobogva megszólította.
      – Ne haragudj, de láttam, hogy mi történt. Kocsis Istvánnak hívnak. Ha akarod, veled megyek, nehogy molesztáljanak mindenféle csavargók.
      A lány megrebbent a hangra, aztán ránézett a barnaszemű katonára. Tetszett neki a legény nyílt arca, meg aztán mégiscsak jobb a búcsúban egy férfi mellett.
      – Magdi a nevem. Jöhet, ha akar – és hagyta, hogy Pista hozzászegődjön. Kissé zavartan lépdeltek egymás mellett.
      – Hogy kerülsz ide? Még nem láttalak a faluban.
      – Pedig idevaló vagyok. A Bodor szabómester az apám. Mivel anyám korán meghalt, eddig zárdában voltam a városban.
      – Vagy úgy –, bólintott a katona, s egy rántással a feszesre húzta a derékszíját, miközben háta mögül valaki rárikkant.
      – Nem akar lőni vitéz úr? – Pista a hang felé fordult, ahol egy kunfejű lövöldés támasztotta a bódéját.
      – Csak öt fillér egy lövés! Ajándék is van benne!       – Erre felkapta István a fejét.
      – Hogy, hogy? Goldziehernél csak kettőbe kerül.
      – De ajándék nélkül! Nálam már az is ötöt ér.
      – Na, adja ide –, nyúlt a puskáért. A lány mosolyogva nézte a fess legényt, ahogy hanyagul célzott, és lőtt.
      – Affene! Rossz a masina. Az irányzék is hibádzik. Na, mi az ajándék?
      – Lőhet még egyet. Nálam az is ötöt ér. – Pista egy szitkot nyomott el, de aztán elkérte a puskát, és hirtelen a lány kezébe nyomta.
      – Most te jössz, Magdi.
      – Gondolja István? Igaz, a bátyámnak van puskája, és bánni is megtanított vele – mosolygott, majd alig célzott. Keze sem remegett, mikor lőtt. A bódés elámult.
      – Csodálatos volt kisasszony, ahogy mellétalált!       – és esküdözött, hogy eddig ő volt a legbájosabb kuncsaftja, és egy kék szalagot adott a kalapjára.
      – Szeretnének újra lőni? Már ismerik a puskát. – Erre a katona behajlította könyökét, és válaszul azt lóbálta a bódés felé, majd karonfogva továbbsétált a lánnyal. A mézeskalácssütőnél megálltak. Pista kiválasztott egy tenyérnyi, piros szívet, közepén egy cukormázzal pingált, bajszos huszárral. Igaz a ló akkora volt, mint egy birka, de azért így is fess volt, mikor a lány nyakába akasztotta; látszott, jól érzi magát a lovas a két halom közt.
      Később megszomjaztak és betértek a kerthelyiségbe. Ahogy szabad asztalt kerestek, Magdi örömében hirtelen felkiáltott:
      – Imre!
István odanézett. Majd frászt kapott! Alig odébb, Dorka ült a vőlegényével. Akaratlanul hagyta, hogy a lány az asztal felé cipelje. Bemutatta őket egymásnak, majd elmesélte a kalandját a tolvajjal, és hogy találkoztak össze Istvánnal. Eközben Dorka mereven bámulta a katonát. Mikor találkozott a tekintetük, a menyasszony kiköpött. De azt csak a legény látta.
Már éppen delet harangoztak, így mindnyájan szedelőzködni kezdtek.
      – Tudod Pista, hazamegyünk, ne egyen az öreg vasárnap egyedül. De este tánc lesz. Jó lenne egyet mulatni. Ugye eljössz? – kérdezte Imre.
      – Persze, ha a húgod is ott lesz… – Erre a lány melegen rámosolygott.
      Pista elköszönt, és besietett a sátorba egy fröccsre. A lányra gondolt. Egye fene Dorkát a boglyával. Ráadásul Magdi bátyja a vőlegény.
      Béla még ott ivott a kisbíróval, de a postás már alig állt a lábán.
      Ahogy Mihály észrevette katonát, nagyot rikkantott.
      – Pista! Hát nem iszol az egészségemre?
      – Má’ hogy a fenébe ne! – s kihozatott három fröccsöt.
      – Ezt még lehajtom, de aztán mennem kell. Vár az apám.
Erre nem volt apelláta. Tudták, az öreg órásmester bénán és félvakon fekszik odahaza.
      – Na, így múlik el a világ dicsősége – merengett el Béla, mert az ital, bölcselkedővé tette.
      – Az apám mesélte, hogy nagy kujon volt az öreg órás, Pistám.
      Volt, hogy a függönnyel elválasztott kamrájában megdöntött néhány finomabb fehérnépet, akik az órát csak ürügyként vitték magukkal reparálni. Anyád meg majd mindig kinn dolgozott a szőlőben. Hiába susmogtak neki a fehérnépekről, áldott jó lelke nem hitt a szóbeszédben. Még a halálos ágyán sem.
Pista nem szólt rá semmit. A pultra tette az üres poharat, majd elköszönt.
      Később a lacikonyhánál megevett egy pirosra sült flekkent, s apjának is csomagoltatott egy lágyabb húsút, két ecetes paprikával.
      Hazafelé egyre csak a lány járt az eszében. Nem értette, mi történt vele? Attól fogva, hogy meglátta, mintha felfordult volna benne a világ. Az előző élete semmibe veszett, s mint minden szerelmes, ő is csodálkozva kérdezte magát, egyáltalán, hogyan tudott eddig Magda nélkül élni?
      Apja nagy örömmel fogadta, mert éhes volt. Na, meg kíváncsi is, hogy milyen az idei búcsú? Pista egy fadeszkán apróra vágta a malachúst, és a káposztával töltött ecetes paprikát is kettévágta hosszába, s úgy tette apja elé.
Míg az öreg evett, ő mesélt a Mihály napi forgatagról.
      – Aztán ringanak-e a lyányok csöcsei? – csámcsogott bele fia elbeszélésbe a mohó öreg, és közben zihálva kapdosta a levegőt.
      – Ringanak apám. Meg a szoknyák is – nyugtatta meg az öreget, közben egy löttyintés vörös borral megszínezett apjának egy korsó vizet.
      – Na meg a ringlispíl is forog és fújja hozzá a rezesbanda – tette még hozzá, és az apja kezébe nyomta a korsót.
      – Igya meg, aztán nyugodjon!
Később ő is ledőlt egy kicsit, de nem jött álom a szemére. Állandóan Bodor Magda arca tűnt fel előtte. Hirtelen felkelt.
      – Járok egyet –, szólt az apjának.
      – A te korodban én sem leltem a helyem, mikor menyecskék dürögtek a búcsúban.
      Pista nem válaszolt, csak kifordult a kapun, és elindult a templom irányába. Már közeljárt a bódékhoz, mikor a zenekari nagydob bufogása, hirtelen magához térítette.
      – Mi a fenét keresek én a tömegben? – csóválta meg a fejét, és balra fordult a kihalt Tölgy utcába, ahol egy kocsmából átépített filigrán kis kávézó tartott ügyeletet. Az utca, nevével ellentétben, csak néhány szederfa szunyókált a házak előtt. Ahogy Pista belépett a helyiségbe, meglepődött. A régi, slampos Leipziger helyett, egy pödörintett bajszú, cvikkeres úr fogadta, ragyogóan kikeményített, hófehér cukrászköpenyben.
      – Shalom, Leipziger úr! – köszöntötte barátságosan Pista az ex-kocsmárost.
      – Magának is tizedes úr! Vagy ha jobban tetszik, csak polgáriasan, Kocsis úr. Hát igen, cukrászda és kávézó lettem. Öregségemre elértem, amire mindig is vágytam. Kevesebb a munka, és a forgalomból is csak eltengődöm.
      – Jó, jó, csak ne panaszkodjon – mosolygott Pista a cukrászra és körbenézett, hogy hová üljön. Hirtelen akkorát dobbant a szíve örömében, hogy azt hitte, szétveti a mellkasát. Hátul, a sarokasztalnál Magda ült. Mikor találkozott a tekintetük, a lány szemei csillagként ragyogtak; Pistának úgy tűnt, hogy megég bennük.
      – Talán az őrangyalom terelt ide – mondta a lánynak, miközben leült hozzá.
      – Odahaza nem leltem a nyugtomat miattad. Járhatnékom támadt. De te, hogy kerülsz ide?
      – Mióta elváltunk, valahogy minden összezavarodott bennem. Rád gondoltam.
      Egy darabig csak hallgattak, majd a lány összeszedte magát, s már mosolyogva folytatta.
      – Aztán meg Dorka, összeveszett a bátyámmal. Csak azért, mert Imre aludni szokott ebéd után, de azt sem akarta, hogy a menyasszonya egyedül visszamenjen a búcsúba. Erre aztán Dorka csak azért is elrohant, mert neki ne parancsoljon itt senki. Biztos a dolgában, mert este Imre úgyis bocsánatot fog kérni tőle.
      – A marhája –, gondolta Pista, de nem szólt.
      – Ő is olyan, mint a papa. Vele is azt csinálta a mama, amit akart. Erről a Dorkáról már suttognak a faluban. Állítólag többször is látták legénnyel a mezőn. És mindig mással! – Magda elmosolyodott, s egy vállrándítással befejezte, de egy kis szünet után még hozzátette:
      – Meg engem nem is érdekel. Még jó hogy civakodtak, mert most itt vagyok, s nem velük a búcsúban.
      – Ne törődj a pletykával te lány, hiszen annyi mindent összehordanak a népek. Rájuk kell hagyni. Majd megégnek a pokolban, amiért mérgezik a nyelvükkel a levegőt.
      Egy ideig csak némán, egymás szemében merülve kutatták a jövőt. Leipziger, aki diszkréten éppen az utolsó idei legyet zavarta el a pultról, odaszólt Istvánnak:
      – Van kanizsai Kupa Vezér söröm. Na persze üveges, mert nem csapolok, mióta cukrászda lettem. Hozhatom? – Pista csak bólintott.
Még egy kis ideig – vagy órákig? – beszélgettek, de nem tudták volna megmondani, hogy miről. Egy ricsajozó nagycsalád csörtetett be valami finomságért. A legény fizetett. Kint még bóbiskoltak a Tölgy utcai szederfák; mi mást is lehet, ebben a hőségben?
      Mintha összebeszéltek volna, szótlanul elindultak a szőlőhegy felé, ahol a Bodor szabó présháza állt. Legalább együtt lehetnek anélkül, hogy gyerekzsivaj zavarná őket. A lugasban gyorsan telt az idő. Hazafelé már sietniük kellett, hogy estére időbe érjenek a bálba.
      Az úton hallgattak. Szó nélkül is érezték, hogy a Mindenható egymásnak teremtette őket.

A következő önfeledt, boldogságtól kábult napokban szinte észre se vették maguk körül a világot. Mintha átálmodták volna az együtt megélt időt.
      Néha Pista elment az öreg szabóhoz is, egyszer meg Imrével a kocsmába, ahol rexasztal volt. Dorka is megbékélt, és már kiradírozta agyából a Pistával töltött néhai boglyás éjszakákat. Aztán elérkezett az indulás napja. Pista már bepakolta a katonaládáját, de a hajnali ébredéskor még elbúcsúzott Magdától. Nem kellett esküdözniük. Tudták, egymáshoz tartoznak.
      Odahaza mielőtt elindult volna a vasútra, apjával is leparolázott. Az öreg elpityeredett.
      – Talán nem is élek már mire visszajössz.
Aztán erőt vett magán, és csibészesen elmosolyodott.
      – Hallom, jól összejöttél Bodorékkal. De avval a Magdival vigyázz, hiszen a húgod… Évekig volt az anyja a szeretőm –, és a félszemével, ami még nem meredt bénán a semmibe, cinkosan hunyorított.