gúzsba kötném az időt,
de egy szemhunyás alatt
kifut ujjaim közül minden pillanat,
pereg markomból a múlt…
hiába utazom vissza akár a gyorsvonat
agyam lázas kattogása váltók sikongása…
„Halk sikoly, ahogy beléd hatolok…
…ott vagyok, mikor nő lettél,
kínok és gyönyör határán
sután mint minden kamasz,
mert oda akarod adni magad
hogy érdemmel
vagy félelemmel kapom, nem tudom”
halódó, távoli vonatfütty, a pillanat elmúlt,
vonatkerék roncsolta barázda agyamon, és véred…
előttem a tántorgó idő,halomba rakódik,
a gúzs már laza, de utána kapok, még itt vagy…
„kis bőrönddel, nagy reményekkel, magányosan,
mindent elhiszel nekem…
mert nem akarod tudni,
hogy csak megkívántalak,
mint egy pohár italt…
és én csak iszlak mohón, durván,
már csupasz államon folyik,
a szakállam is ragacsos,
vézna és izmos alakom sem számít,
mert elhiszed, ha testem meleg,
mindenem adom.
mint éhes falka, gyülekezem körülötted,
mindent megkapok tudom.
aztán menekülsz,
hadonászó szikéim,
kopogó klumpáim elől…”
autokláv neked, rövid magányom, mégis ott van,
steril kesztyűimen, fehér köpenyeimen véred…
csikorog fogaim között az elmúlás ösztöne,
elmerülök sosem megélt, emlékeim között…
„ott vagyok, mikor rettegsz a magánytól,
bárokban töltekezel, a blues jár át rajtad,
kezem - az inas, telt, sima szőrös- blúzodban matat,
karjaimban tartalak, majd doblak nekem,
s te csak jössz, mert még mindig hiszel…
adod vágyad, én használlak,
tested íjként feszül alattam,
élvezem ágyékod,
önként adott játékod,
minden magányosra gyűrt lepedőn.
…megtanítlak úszni, fuldokolni
a víz alatt, mocskomban,
rád kattintom önző zárkámat,
hogy légy, mint legyőzött
kék madár, csak nekem,
nem érdekel, hogy míg ölellek,
megöllek, lélektelen… „
…a kattogás, csak tik-tak, de az óra könyörtelen,
fogaskerekei között morzsol az idő, s lecsepeg, véred…
félek, és becsukom szemem, már nem tudom, ki vagy
csak benned talál minden átkozott-áldott pillanat…
„hát megéllek, mint igaz szerelmet,
villámcsapást, mert minden megváltozhat,
reményt adok, boldog szegletet
a mardosó mindennapokban.
nem, ne is kérdezd,
ne gondolj rá, te kellesz, amíg…
a gyűrű villan…
nem kérsz belőlem,
fejvesztve menekülsz előlem…
pedig mindent adtam,
de magam meg nem tagadhattam…”
dadog bennem a lét, a kozmosz visszafordul magába,
kínzó lassúsággal csúszok, vissza a mába
még felvillan néhány pillanat, illékony létem megdagad…
most itt vagyok… neked… és ismét elhiszed…
„akarom, hogy karom börtönét
hagyom, hogy arcom melegét
eldobd, vagy elérd
…végem, ha mégsem…
íme, a vérem …”
