ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

illusztráció: Hullámjáték - saját mű

Párnacsata a baldachinos ágyon

–Nem akartam ötödik lábost, hatodik paplant, sokadik csillárt adni nászajándékba – mondta nővérem az esküvőnkön – inkább befizettem nektek egy prágai útra. Brünnben is rendeltem szobát két éjszakára, hogy lássátok Spielberg várát, ahol Kazinczy raboskodott, Prágában is nézzétek meg a várat a spanyol csarnokkal, a Hradzsint, Szent Vitus freskóit, az Orlojt az óránként kisétáló apostolokkal, a Vencel teret, ami régen lópiac volt, Szmetana Moldváját a tizennegyedik századi Károly hiddal, helyes kis tornya van, fel lehet menni, ki ne hagyjátok! Összeállítok nektek egy heti programot, le ne maradjatok semmiről.
Örültünk a váratlan ajándéknak, lázasan készülődtünk az útra. Egy nászutunk ugyan már volt, de az csoportosra sikeredett, mert összecsúszott egy előzőleg tervezett bicilitúrával, na, de itt legalább kettesben lehetünk…
Közeledett az indulás időpontja, de párom útlevele még sehol. Ahogy fogytak a napok, egyre nőtt bennem a feszültség, de őt semmi nem mozdította ki megszokott nyugalmából:
- Megjön az, mikorra kell, kár izgulni - mondta lefegyverző mosollyal.
De csak nem jött. Arra gondoltunk, hogy a katonaság lehet az oka. A Műegyetem előtt előfelvételisként berángatták, katonáéknál minden hadititoknak számított. Talán attól tartottak, hogy Prágában kifecseg valami infót a Hradzsin madarainak, vagy a Moldva halainak…
Vonatindulás előtt egy héttel már nem bírtam tovább, levelet írtam a Hadkiegészítő Parancsnokság-
nak, persze nem jött válasz, hát betelefonáltam. Egy kimért hang közölte, hogy férjem útlevelét
felül kell bírálni. Ekkor jutott eszébe a páromnak, hogy amikor egyetem után a maradék hét hónapot töltötte a diósgyőri Gépgyárban– ami valójában titkos hadiüzem volt – hogy csendes, zárkózott gépészmérnökként mindenre figyelt, ráadásul kötőhártyagyulladása miatt sötét szemüveget hordott – még a tisztek is óvatosak voltak vele: kémnek nézték ...Szóval még mindig gyanakszanak rá??
Mit volt mit tenni, hogy ne vesszen el a foglalás, nővéremmel mentünk nászútra.
Neki már volt némi gyakorlata ebben, előzőleg ugyanis a sógornőmet nászutaztatta… Bátyám úgy ment ki Kanadába, hogy előtte még gyorsan megtartották a polgári esküvőt, az út után halasztva a templomit, mert a menyasszony félt, nehogy kint maradjon vőlegénye a bátyjánál. Hogy ne búslakodjon egyedül az ifjú ara, nővérem, a nagy utaztató kárpótlásul elvitte az Őrségbe.
Prágában a recepciós hölgy igen furcsán méregetett minket, hogy mi foglaljuk el a hotel egyetlen nászutas lakosztályát, hiába magyaráztuk kézzel-lábbal, hogy testvérek vagyunk, nézze a hasonlóságot, csak a férjem nem kapott útlevelet, de a gyanú gyanú maradt, az ebédlőben sokatmondó tekintetek kísérték minden mozdulatunkat.
Beléptünk a nászutas lakosztályba: puncsszínű falak hatalmas rózsákkal, fehér stukkók, baldachinos ágy, selyem flitteres, szív alakú, fidres-fodros párnácskákkal, épp csak a cukormáz hiányzott róluk, mintha egy esküvői torta közepébe cseppentünk volna, mindent édes tejszínhab borított. Ahogy lecuccoltunk az ágyra, egyszerre jutottak eszünkbe a gyerekkori párnacsdaták, amikor a gyerekszobában valamelyikünk elkezdte, aztán mindnyájan beszálltunk, addig folyt a csata, míg szét nem repedt az első huzat; hát most egyszerre kaptuk föl a párnácskákat, egyre hevesebben dobáltuk egymás fejére az ízléstelen kis gombócokat, a fehér madeirás párnaszélek verdestek, mint a csirkeszárnyak, kész baromfiudvar lett a nászutas lakosztály, röpködött a sok flitter, mint valami életre kelt lepkegyűjtemény, suhogott a selyem, libbentek a pántlikák, tompán puffantak a puncsszínű rózsákon, már amikor sikerült félreugrani, aztán lehuppantunk a fodrokkal agyondíszített nászágyra, és csak nevettünk, nevettünk, ilyen nászút se terem minden bokorban!
Másnap találkoztunk két erdélyi fiúval, éppen szállást kerestek. A szállásunkon épp volt egy üres szoba, beköltöztek, így aztán együtt ismerkedtünk a várossal. Nekünk volt utikönyvünk, térképünk, nővérem remek idegenvezető, ők viszont teljesen készületlenül érkeztek. Sokat meséltek a kisebbségi sorsról, az elnyomó gépezet mindent át-meg átszövő hálózatáról. Hát besúgó hálózat az nálunk is volt bőven. (Engem a rajzszakkör vezetője, az öreg besúgó faggatott, persze kedélyes érdeklődést színlelve, kik járnak hozzánk, miről beszélgetnek a szüleinkkel?)
A Károly-hídon fel akartunk menni a toronyba. Egy szakállas, kissé görnyedt hátú harmincas férfi ült bent a pici fülkében, ő árulta a jegyeket. Fürkészőn nézett ki a feltornyozott könyvhalmaz mögül.
–Magyarok vagytok? –Kérdezte. – Én csak most tanulok magyarul. Inkább beszéljünk más nyelven – mondta, és felsorolt hat nyelvet, válasszunk…
– Németh László drámáit nagyon sokra tartom – mondta végül hol németül, hol angolul, ki ezt, ki azt értette inkább – de a regényeit is nagyon szeretem – és felsorolta a közel negyven könyvcímet … Mi a harmadát sem ismertük. Aztán a fiúkhoz fordult:
– Honnan jöttetek?
– Erdélyből.
– Mekyik városból?
– Úgysem ismered.
– Az nem olyan biztos…
– Csikszeredáról – mondta a biológus hallgató.
– Áll még a Mikó-vár? – és már sorolta is a város nevezetességeit.
– És te? –fordult a fizika szakos fiúhoz.
– Kolozsvári vagyok.
– Megvan még a Mátyás-szobor? És a Farkas utcai templom?
Kiderült, ismerte az összes erdélyi várost, A marosvásárhelyi Teleki Tékától a kolozsvári Házsongárdi temetőn át a székelyudvarhelyi vár rondellájáig, az aradi tizenhárom elhanyagolt, tönkretett emlékművéig mindent, ismerte a magyar irodalmat, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, persze Adyt is.
Filozófia-szakos volt, de Dubcsek idejében, 68-ban részt vett a Bársonyos Forradalomban, így aztán kicsapták az ország összes egyeteméről. Mi is bevonultunk ellenük, szovjet nyomásra persze. Egy ötvenhatos forradalom után…A nemzet legnagyobb szégyene. Ezt is tudta. Mindent tudott.
–És ti? –fordult hozzánk.
– Mi egy kis faluban nőttünk föl a Dunakanyarban, a Szentendrei szigeten…
–Melyik falu, mert a négy van a szigeten, ha jól tudom.
Most már tényleg kezdett leesni az állunk.
–Kisoroszi, ott lelkész az édesapánk.
–Ja, tudom, a sziget csücskén, ahol a Kis-és a Nagy-Duna találkozik. Gyönyörű hely, ismerem. Két hét múlva meglátogatlak titeket a menyasszonyommal. Lehet, hogy megkérjük édesapátokat, hogy ott eskessen minket, abban a helyes klasszicista templomban…
Csak fény derült a titkokra, miért tud ennyit a kultúránkról. A menyasszonya pesti lány volt, így rendszeresen jött Magyarországra, széles baráti körét részben magyar értelmiségiek tették ki. Hazatérésünk után két héttel valóban beállítottak mind a ketten a kisoroszi parókiára.
Visszatérve Prágára, munka után találkoztunk a híd tornyánál, elmentünk mindnyájan várost nézni, de nemcsak a túrista-nevezetességeket kerestük fel, hanem elvitt olyan helyekre, amiről nem írnak az útikönyvek, amit csak egy igazi prágai értelmiségi tud, pl. elvitt egy sörözőbe, ahol összegyűlt esténként a cseh hivatalos kultúra föld alatti ellenzéke, hatalmas viták, beszélgetések színhelye volt ez az árkádos, középkori kocsma, az igazán fontos dolgok itt dőltek el, nem a kifényezett politikai napvlágon.
Az erdélyi srácok megtanították nekünk a székely himnuszt. Egész lassan, nagyon halkan énekelték, szent áhítattal. Megszokták, hogy otthon a securitate miatt csak a legnagyobb titokban lehetett énekelni, nehogy besúgja őket valaki, de azért mindig elénekelték, mikor összejöttek, hiszen az elnyomott magyarság összetartozását fejezte ki. Brünnbe már nélkülük mentünk.
Mire a szállásunkra értünk, megjelent a férjem, aki időközben mégis megkapta az útlevelet. Talán esdeklő közbenjárásom is segített, elvégre a tisztek is voltak nászúton valamikor…
Így aztán hármasban néztük meg Spielberg várát, Kazinczy celláját, aztán a Kapucinus templomban a mumifikált szerzeteseket, nemes családokat, bár páromat főleg a várbörtön szellőzőrendszere, a levegő cirkulációja érdekelte, hogy tudtak ilyen tökéletesen mumifikálódni a halottak, ha nem használtak semmi tartósítószert?
Összességében ez a nászút is ragyogóan sikerült, ráadásul a házasélet ismeretlen útjaira egy gyakorló idegenvezetőt is kaptunk.

Szirén palettával

Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban.

Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra.

Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt.

Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.

Már útközben is megcsodálták kismamaruhába gyömöszölt terebélyes méreteimet a félmeztelen nyaralók, mert a ruha, mint civilizációs kellék csak estefelé nyert némi létjogosultságot a szúnyogjárta füzesben, kismamapocakhoz meg még annyira sem voltak szokva.

Férjem beemelt a csónakba, hogy ne kelljen kifűzögetni a visszerek ellen rám erőltetett kismamacipőt, és belegázolni a piszoktól habzó vízbe. Súlyomtól a csónak pereméig lemerült, hát még, amikor mellém pakolta a festőállványt, a felfeszített vásznat, a terpentintől csöpögő palettát a festőládával. Már a beemelés látványa is sok bámészkodót vonzott oda, de ekkor már egész gyereksereg vett körül bennünket, és tátott szájjal mérlegelték az eshetőségeket.

Elindultunk. Csöndesen lapátoltuk a vizet, hátrahagytuk a bámészkodókat, a parti nyüzsgést, tarka sátrakat. A ringatózó csónakban már otthon éreztük magunkat, a baba nemkülönben. Talán már készült a jövőjére, hogy egykor maga is teremtettből teremtővé, alkotóvá váljon.

Nemsokára ki is kötöttünk a kiszemelt apró zátonyon, amire valójában csak egyetlen fűzfa fért rá. Vízmosta gyökérzete úgy tekeredett a miniatűr sziget fölött, mint valami ráncos, öreg polip.

Elhelyezkedtem az egyik fanyúlványon, zöld kockás kismamaruhám éppen betakarta a szigetet.

Párom visszaült a kenuba:

- Két óra múlva visszajövök - nyugtatott meg - ez a sziget szűk kettőnknek.

Kipakoltam a festékes tubusokat, terpentint öntöttem a kis fedeles tégelybe, kinyomtam a palettára a hiányzó színeket. Az állványt nem is használtam, bevitte volna a szél a Dunába a vásznat, mégsem úszhatok utána kismamaruhában. A témakeresés talán a legizgalmasabb része a plein air festésnek, főleg itt, ahol minden irányba nézhet az ember, egyetlen korlát a fény iránya.

Azért nem állítom, hogy nem futott át az agyamon, miközben a távolodó kék kenunkat néztem: mi lesz, ha párom késik, vagy a baba siet...? Mit kezdek itt, a szoknyányi szigeten, ha mondjuk elfolyik a magzatvíz, vagy elkezdődnek a fájások? Ha egyedül kell megszülnöm, mint egy ősasszonynak? Egyetlen előnye lenne, hogy akkor már nem is kéne az orvos, megmaradna a festmény, vele a látvány, mögötte az élmény, ami csak az enyém, mint aki elsőnek teremtődött az Ősvízből, hogy anyja legyen a leendő emberiségnek.

Lelki szemeim előtt megjelentek kamaszkori olvasmányaim hősei: Robinson, vagy Jules Verne alakjai, de jó, hogy ilyenekkel tömtem akkoriban a fejem, eltelek önbizalommal, majd csak kitalálok én is valamit, a svájci bicskámat elhoztam, anélkül ki se mozdulok a házból - a főiskolán a fiúk tudták, tőlem kell kérni, ha ki akarják hegyezni a ceruzájukat - ki tudja, hátha el kell vágni a köldökzsinórt...

Közben komótosan festegettem, apró hullámok csapkodták a gyökereket, néha egy-egy hal csobbant a vízben, a part felől távoli kutyaugatás sejtette a civilizációt.

Már csaknem elkészültem a festménnyel, mikor egyszer csak közeli hangokra lettem figyelmes.

- Asszonyom, segíthetünk? - kiáltotta felém egy rémült matróz, az uszály korlátján átlépve. A nagy munkában nem is vettem észre, amint szigetem mellé siklik egy kövekkel megrakott szállítóhajó, és fiatal matrózok mutogatnak felém, döbbenten nézik, ahogy betöltöm a szigetet, mint egy túlméretezett szirén.

- Köszönöm, nem, csak festegetek - nyugtattam meg őket a hatalmas pocak mögül mosolyogva.

- A férjem mindjárt visszajön értem - tettem hozzá gyorsan, mert láttam rajtuk, hogy nem voltam elég meggyőző -, csak elment Visegrádra fagyizni - ahogy kimondtam, már meg is pillantottam a távolban:

- Nézzék azt a pici kék pontot, ő az! - Gyerünk, siess már, nehogy beszállítsanak erőszakkal valami kóbor szülészetre - gondoltam, de életem párjában is hasonló gondolatok merülhettek föl, megpillantva a csöppnyi szigetem mellé simuló fekete uszályt, versenytempóban siklott felénk a vízen.

A hajósok megkönnyebbültek, nem kell átképezniük magukat matrózból szülész-nőgyógyásznak.

Azért a többi gyermekünk születésekor ezt a mutatványt nem ismételtük meg, bár a svájci bicskát - biztos, ami biztos - azóta is magammal hordom.

Szülőszoba feketén-fehéren

A szülőszobába érve valótlanul magas, sikoltozó hangokat hallottam az elfüggönyözött rész mögül:
– Ányóm, ányóm, édesányóm, mér szűté á vilógrá!
Aztán pillanatok alatt felcsendült egy még magasabb hangocska, válaszolva a megkínzott mamájának. Mikor kitolták az anyukát, a tolókocsin egy bájos fiatal cigányasszonyt pillantottam meg, aki ráadásul palóc dialektusban beszélt, mosolyogva, boldogan, hogy túl van az egészen. Így aztán én is derűsebben néztem a megpróbáltatás elé.
Lányom akkora volt, hogy egy nővérke két marokra fogva hozta ki szoptatni, míg a többit fél kézzel osztották ki a lányok, hármasával sorakoztak a karjukon a babák, mint a vekni kenyerek.
– Akkora ez, hogy egyedül megy le a liften – évődött velem a főnővér.
Mikor a szülés előtt meglátta a hatalmas, előreálló pocakot az arab ügyeletes orvos, felkiáltott:
– Mi éz? Áll mágábán éz á tyérek?
Egy nap éktelen üvöltés töltötte be a szülőszoba folyosóját. Tolták végig az újszülötteket, a „tálalón” lapjával befordítva szorongtak egymás mellett. Míg máskor katonás rendben sorakoztak, mint a közlegények eskütételnél, most úgy üvöltöttek, hogy mindegyik egy hatalmas vörös szájjá változott és tekeregtek, vonaglott az egész gyerekkupac, mint a háborgó tenger. A nővérkék sebesen kapkodták le a kocsiról és szinte dobálták széjjel, hogy minél hamarabb elcsendesedjenek az éhségtől reszkető porontyok. Mind egyforma volt. A vöröslő fejek lassan kezdtek megnyugodni, ahogy az első néhány kortyot magukba szívták. Én is elkezdtem emberszámba venni a magamét, vizsgálgattam, mennyit változott az előző etetés óta. Jé, mitől lett ilyen koszmós a feje? Milyen sötét a bőre, az eddig megszokott fehér arcocska a rózsaszín pírrel mintha erősen bebarnult volna.
Meg aztán sose szokott ilyen veszett erővel szívni, majd kiszakad a hátam. Ahogy apró barna kezecskéjével gyömöszölte a mellemet, pillantásom megakadt a karszalagon: Kolompár Márió.
– Nővérke, elcserélte a babákat, a fehér lányom helyett egy fekete fiút kaptam, hol a gyerekem?
– Itt van nálam – hallottam a kedves palóc tájszólást a terem végéből. – Né ággódjon, szopik szépen a kislyónká – mondta büszkén.
– Igen – szólt be az ajtón a nővér – most már csak fejezzék be, aztán majd visszacseréljük, ne zavarjuk meg a gyerekeket, csak rákezdenék újra.
Így aztán a harcias fiúcska nálam beindította a tejelválasztást, ami addig alig-alig szivárgott, a rosszul szopó lányom meg végre jóllakott a bő tejű anyukától. Hirtelen eszembe jutott anyósom története, ő is egy gyenge kis lánykát kapott egyszer szoptatni az erőteljes fia helyett. Lehet, hogy ez sem volt véletlen?

__________________________________
2010 május 28 B.Tóth Klári