ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Vaszarban búvódott, sajlódott akáclombok alatt. Nem voltam ott, de épp úgy látom, akár a delelő Hortobágyra odanőtt gémeskutat. Ösztöke nélkül hallgatózott, csokrokat sem szekercével szedett, s a tüneményes virágoknak lelkével adott nevet. Harangozott velük.

Megértőn kolonckodta magát felhőtlen fiatalságon át, megérve kitartó keményen, emberi daccal befonódott hitben, a Neki kijárót. Útravalónak hamuba sültet vonatozott csillag-vigyázva, a pályák görbületénél hosszan a végállomásra.

Hagyaték nélkül ébredő, egycsendes dalban vándorol, s búzakalászt — ki tudja, hol van már —, ekét, jelenít. Belőle nőtt, nem tollba mondja, vigyázón tudja, honnan fú a szél, s minek éppen hol is van híja.

Tudom, ő nem egy állókép, hanem dalnok számvevő, folyton—libbenő! Visszagyermekedve, széles világban szépapáink csordáját látom hazatérni, és kaszát húzni aratáskor.

Törött tükörből, bodzapuskával fonódik őföldjén furdancs lesre. Zöldemen tájat és múltat idéz, és vall időmértékesen. Ennél talán sokkal leckét adóbban tudja a szél fúvását, s azt, honnan oson a vihar előtti csend.

Szénvasalóval simítja ékesen a csodát mutató végtelen utat, szirombontotta történelemben. Végét és elejét egy szem országnak az országúton. Szélsimogató búvócskában parlagot s szántót idéz. Imafüzérrel, pitvarokkal, pajtában bőgő járomba hajlókkal sóhajt.

Tanakodón kutatja ismételhetetlenül örök öregemberek tuskótűzét. Velem egy világba, véghasadással vágyik szénásszekérre.

Hagyatékhagyó papírlapon veti a hírt, a csodát. Bugyelláris nélkül, vesszőfutva fest etűdöt a diólevélre, mint maradék teleken — azokon a régieken — lélek-ölelve, csikótűzhely mellett.

Karámhazában vadkörtefával tűzdelt dűlőúton, árok mentén liba mellesztésről regél. Hogy mennyit ér Ő, mi is tudjuk, templomba járó édesanyjával.

Fát ültetne valahol, hogy zöldbe borultan tanítónk lehessen. Levelet, fészket, lángot, és parázst, rétek illatát szódallamba fonja. Jöttet, hiányt, jót s igazat egybeölel.