Ötödik rész
Tjem hívott!
Az érzés, ahogy a mocsár közvetítette nekem Mosolygó Hold suttogását, úgy hatott, mintha kerozint tankoltam volna a jeepbe. Felforrt tőle a vérem! Telepumpálódott a szervezetem adrenalinnal, minden kapcsolót a maximumra állítottak bennem az ösztöneim. Tudtam, hogy az az arc, ami a tóból néz vissza rám, nem az én arcom, ezt az ábrázatot a szükség öltötte rám. Tegnap még az életemért futottam, ma pedig az akaratom átértékelte a fontossági sorrendet. Tjem vár rám!
Behunytam a szemem, tenyerem a víz felszínére fektettem, és átjárt megint az iménti érzés: éreztem Tjem suttogását, éreztem a mozdulatait. A mocsár szellemei a fülembe susogták a hangok irányát, a rezzenő víztükör egyé vált akaratommal. Hajamat hátrafogtam Tjem gyűrűjével, arcomat bekentem sárral, és a ruhám maradékára vízinövények leveleiből készítettem álcát. A mocsár, bár testvéremnek tudhattam őt, láthatatlanná nem tudott tenni.
Alig csaptam zajt, amikor átkeltem a csatornán, ami elválasztotta a mocsár közepét a külső láptól. Az este úgy gázoltam át ezen a nyílt vízfelületen, mint a lazacok íváskor, csapkodva, zajosan. Most egy megelevenedett mocsárdarab úszott át a másik oldalra, egy levelekkel telitűzdelt sziget, és ha valaki a túlsó partról távcsővel kémlelte volna vizet, a hajnali szürkületben biztosan nem tudott volna azonosítani az éjszakai szökevénnyel.
Óvatosan a partra húztam magam, hallgatóztam, tenyeremet a víz felszínén tartottam, de Tjem egyre gyengülő hívásán, és a szokásos mozgásokon kívül a közelemben nem történt semmi említésre méltó. Öltözékemben a növényzetbe simultam, árny voltam az árnyak között, egy osonó lélek a hajnal ébredésében.
Átvágtam egy kis fákkal tűzdelt ligeten. Békés, megnyugtató nyugalom sugárzott a tisztást körülvevő zöld fűről, a fiatal fák ágain csüngő levelekről, olyan „szívesen letelepednék piheni egy kicsit” érzés, de hirtelen megtorpantam.
A tisztás szélén egy kabát feküdt összetekeredve, mintha valaki szándékosan gyűrte volna meg. Karjait széttárta a bőr holmi, mint akit megfeszítettek a kereszten, de a kínlódás egyenesei már elernyedtek, a folyton rengő sár meggörbítette az anyagot.
Egy sír mellett álltam! A nyugalom látszólagos volt, de halálos, a csábítás erős, de veszélyes, és aki nem tudott neki ellenállni, azt könyörtelenül elnyelte az ingovány. Aki összetekerte a kabát ujjait, már fogoly volt, halott, csak még nem tudott róla. A láp néhány pillanattal előbb eljegyezte, és a nász sem váratott sokáig. Menekülni akart a szerencsétlen, még egy utolsó tétova kísérletet tett a megváltozhatatlan ellen, aztán beletörődött a sorsába. Megismertem a kabátot! A tulajdonosa az éjszaka még rám vadászott!
Egy pillanatot pazaroltam az emlékének, de egy másodperccel sem többet, mint amennyit az óvatos előrehaladás érdekében meg kellett állnom. Nem éreztem semmit, üres volt a lelkem, sem káröröm, sem megkönnyebbülés nem tudott tanyát verni bele. Tjem hívott, egyre csak hívott, és már nem voltam tőle messze.
Egy óra telt el azóta, hogy átkeltem a belső csatornán, kicsit lassabban haladtam, mint amikor észvesztve rohantam befelé. Mögöttem felkelt a Nap, narancssárga fényével végigsimított a világon, és bekukkantott mindenhová „jó reggelt” köszönni. Idelent még sötét volt, a kipárolgó párafelhők maguk alá rejtették fakó homályt, de a fák között végre megpillantottam az utat szegélyező oszlopsort. Tőlem jobbra lehetett a híd, ezt súgta a mocsár is, balra a baleset helyszíne. Hogy valóban így is volt, ahogy feljebb húztam magam a töltésre, a lebegő párán vörös-kék villódzás hatolt át. Egy rendőrautó állt az úton.
A jeep még mindig a mocsárba fúródva, égnek meredő kerekekkel pihent, a motorházteteje víz alatt. Jó nagy ütést kaptunk! Nagyon összetört az egész autó, hálát adok az összes ősi szellemnek, hogy egyáltalán túléltük a katasztrófát. Nincs ez így jól, ingattam a fejem, és közelebb lopóztam.
– Mi a helyzet seriff?- reccsent hirtelen a rádió, én pedig megmerevedtem.
– Tehát még itt van! – konstatáltam, és újfent harag áradt szét a szívemben. Ott lapultam közvetlenül a rendőrautó mögött, láthatatlanul, árnyékként csatlakoztam a kocsit körülvevő sötét tömeghez. Tudni akartam, hányan vannak. De semmi sem mozdult.
– Várom Deant a vontatóval – hallottam Black seriff ingerült hangját. – Küldj vele kávét meg fánkot, és azt üzenem, mozgassa azt a hájas seggét, mert itt töltöttem az egész éjszakát ebben a rohadt mocsárban.
– Átadom, vége! – reccsent a rádió, aztán csend lett.
– Egész évben alig jár ezen az átkozott úton néhány autó – szitkozódott tovább a seriff. A hangsúlyából úgy ítéltem meg, mondja valakinek a magáét, tehát nincsen egyedül! – Ma éjjel bezzeg egy egész falka indián lófrált erre! Mintha csúcsforgalom lett volna! Ha csak egyszerűen belökjük ezt a roncsot a vízbe, a régészek találnak rá, ezer év múlva. Erre mi van? Itt szarakodunk, és biztosítjuk a helyszínt. Hiszen bűncselekmény történt. Az az átkozott rézbőrű kölyök füvet tömött a békepipájába, aztán a szukájával beleállt a kedvenc mocsarukba!
– Kicsit mi is besegítettünk nekik! – nyerített fel artikulálatlanul egy idegen hang a másik ülésről, és a seriff vele röhögött. – Most, hogy a kis indián boszorka már Manitúval hetyeg, jobban érzed magad?
– Te nem láttad annak a némbernek a szemét – komorult el hirtelen Ronnie Black, aztán idegesen csapott a kormányra. – Mi a franc van már Garettékkel?
– Baromi nagy ez a láp – nyugtatta a másik – és a vörös kutya ismeri a rejtekhelyeket. Garett viszont piszok jó vadász! Esélye sincsen a srácnak. No megyek, leengedem a hűtővizet – nyílt hirtelen a jobb oldali ajtó, én pedig meg sem tudtam moccanni. Éppen felemelkedtem, hogy lássam annak a másik mocsoknak az arcát, de amaz alaposan meglepett. Félbeszakadt az elkezdett mozdulatsorom, az eddig kúszó, szorosan a földhöz tapadó álcám már félig térdelt, és most megmerevedett, mint egy mohás farönk.
Ahogy megpillantottam, azonnal tudtam, hogy ő várt ránk az étteremnél, ő adta le a drótot, hogy elindultunk. Nyílván ő volt az utóvéd is, ha jönne utánunk valaki, és valószínűleg ő cserélte ki a kocsikat a balul sikerült rajtaütés után. Ebben a pillanatban tudatosult az agyamban, hogy Tjem és én egy összeesküvés áldozatai vagyunk.
A fickó kilépett a kocsiból, lehúzta a sliccét, aztán a farkával a kezében egyenesen a szemem közé nézett. Félelmetes látványt nyújtottam! Mintha megelevenedett volna a mocsár egy darabja, és ez a darab az ő vesztét akarta! Amiben azért volt valami!
Úgy dőlt el, mintegy zsák, és nem érdekelt, hogy mekkorát ütöttem a husánggal. Kihasználtam a meglepetés okozta sokkot, minden erőmet beleadtam az ütésbe, s bár ezzel egyre redukáltam a Tjem és közöttem lévő ellenségek számát, az az egy árthatott nekünk. Lövés dörrent.
– Ott marad, nem mozdul! – parancsolta a hang a kocsi mögül, és a serif pisztolyával néztem farkasszemet. Az a látvány is legalább olyan rémisztő volt, mint az én álcám. Ronnie Black lassan megkerülte az autót.
– A jelentésemben majd az áll – emelte fel a fegyvert, és a mellkasomat vette célba – hogy az indián, miután ráébredt tettének súlyosságára, megpróbálta eltűntetni a nyomokat. Tanúim vannak rá, hogy intézkedő rendőrtisztként itt voltam a helyszínen, aztán amikor egyedül maradtunk, te rám támadtál. Megölted a polgárőrség egy emberét, én megadásra szólítottalak fel, bla, bla, bla. A többit a fantáziádra bízom.
– Maga tervelte ki ezt az egészet! – kiabáltam. A seriff hirtelen mozdulattal ugrott oda elém, belém fojtotta a szót, és a még forró fegyvercsövet az arcomba nyomta. Ahogy a szemébe néztem, eltűnt az előbbi hideg magabiztossága, tűz lobbant fel a tekintetében, az őrület tüze!
– A szukád teljesen feltüzelt – fröcskölte közvetlen közelről a szavakat. – Játszott velem, megbabonázott a teste. Aztán kinevetett, megalázott a többiek előtt ( erről nem is mesélt Tjem ) és akkor este valami francos indián átkot dobott rám! Azóta nem sikerül semmi, elvette az életemet! - üvöltötte most már magából kikelve a seriff, és vaktában felém lőtt.
A robbanás iszonyú hangos volt, de a golyó csak az egyik álcalevelemet tépte meg, aztán hangosat csattant a vízben.
– Ha elpusztítalak benneteket – hadonászott tovább ez az őrült – a véretekkel lemoshatom magamról ezt az átkot, és olyan lesz minden, mint régen! A szukád vérét már lemostam, ő ott fog elrohadni a mocsárban...
– Várjon seriff! - ordítottam hirtelen ötlettel az arcába, és ez kizökkentette az őrületből. Szemébe visszatért az értelem szikrája, ujját elvette a ravaszról.
– Mit mondasz? – rángatta meg az ingem.
– Ha megöl, a cimborái odavesznek – jobb nem jutott eszembe.
– Mit hordasz itt össze?
– Elkaptam mind a kettőt – hazudtam – ott fekszenek a mocsárban összekötözve.
– Annál jobb! Nem maradnak tanúk.
– A jobbik esetben felfalják őket a vadállatok – néztem a szemébe, a seriff pedig az én tekintetemben kutatott. – De mi van akkor, ha megtalálja őket valaki? Ilyen leromlott állapotban egy falat kenyéréért elmondanak mindent! Gondolkodjon!
A seriff keze megremegett. Agya egészséges fele fel tudta dolgozni az információt, mi több, fel is tudta fogni, ennek milyen következményei lennének rá nézve, s bár a fegyver csöve továbbra is rám szegeződött, de már nem a fejemre!
A befejező rész következik