Párbaj
– Nevetséges, milyen rosszul csinálja.
Annyira feszülten lesi az úszót,
akárha az élete múlna rajta.
Észre nem venné, hogy ez reménytelen.
– Ennél az is jobb volna, ha beszélne,
de csak meredten figyel, mint egy versenybíró.
Feszélyez. Mindig is utáltam, ha
vizsgahelyzetekbe kényszerítenek.
– Ott, ahol áll, soha nem fog ki semmit.
Ennyire szélvédett helyen túl tiszta
az áramlás, ide csak lúzerek járnak.
Bosszantó ez a semmit sem váró türelem.
– Lecövekelt mögöttem, mintha ugrásra
készen várná, mikor kapok ki valamit.
Már régen tovább kellett volna állnom,
de kivárom, hogy elegye innen a fene.
– A türelmem fogytán, de kíváncsi vagyok,
hogy meddig bírja. Látni szeretném az
arcát, amikor rájön, hogy feleslegesen
töltötte itt az idejét. Csak engem fogott ki.
– Hopp, ez most ráharapott! Húú, hogy
viszi a damilt! A francba! elkelne a segítség.
Hééé! ember! nem ugrana ide?!
Még sose akasztottam meg ekkora példányt.
– Nézd már, szemet talált a vak tyúk!
Na, gyerünk! Örülhetsz, sikerült!
Ha nem vagyok itt, most szinkronúsznál
a fenéken — vetem oda búcsúzóul.
– Ne rontsd el a kedvem — vigyorgok rá
felhőtlen boldogsággal, és döbbent
tekintetétől kísérve visszacsúsztatom
a vízbe életem legnagyobb fogását.
- Bátai Tibor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges