ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nem köt le semmi. Nem szeretek semmit.
Az egész világ rámátalkodott.
Anyámtól - későn - szemüveget kaptam,
ha régim törik, ez még egy darabban
himbáljon fényt. De belevakulok
ebbe a csóró, s gazdagvert világba,
nekem nem futja ceruzámnál másra,
lopott papírra. Túlfelén egy versem,
így fele éltem így-úgy visszanyertem,
nem ülök törvényt - jog szerint vagyok,
s rám nem vetnek követ, ha meghalok.

*

Fogy a papírom. Egyre fogy,
azon tűnődöm - merre, hogy?
Miként szerezzek oly papírt,
amire csak az Isten írt,
vagy Mózes tábláit talán
véssem a semmi asztalán?
Nincs merszem! Odavétkezem,
ahova tollat tesz kezem,
vésőm csapódik - döng a szó.
Megnyugtató. Megnyugtató?

*

Tulajdonképpen egyre megy,
hogy két a két és egy az egy,
tulajdonképpen bíztató
két kötőjel között a szó,
tulajdonképpen képpen is
lényegtelen, hogy éltem is,
hogy volt kezem, lábam, hajam,
hogy fölkeresgettem magam,
csapódtam össze-visszaképp,
ha menni köllött - álltam épp,
a kimondott szóm nagyra nőtt,
öt 'T'-vel írtam múlt időt,
és mindent másképpen, ha úgy,
de soha nem voltam hazug,
élt életembe belefér,
hogy csöpp vagyok - ki enni kér,
ki bőgni mer, ki jót remél,
ki megáll minden semminél,
s kis szívcsücskében egyre megy,
hogy két a két, vagy egy az egy.

*

Ma sokat írtam. Összes rossz sorom
fonott falusi kosárba dobom,
majd megszagolom - mit az isten ád -
a kosár hántolt vesszőillatát,
s mit hatvanéves fejjel nem merek,
jaj, hadd legyek a klottgatyás gyerek,
hadd érezzem, hogy meztéllábasan
a tarlón szánkázom végig magam,
hogy ujjam-lábam között pözsg a vér,
és minden-minden épp az égig ér.