Nyugtalan világ,
nyugtalan eső,
nyugtalan madár a fán,
vidám eső leső.
Felhő-fehér tócsába néz,
az ernyőküllő, és egy kéz,
akácszirom vitorla húz,
az aszfaltpart közel,
fényes lé csorog alá,
egy csorbult kő terel.
Csatornába vész végül minden kép,
bár a madárfejben lenne annyi ész
mi őrizhetné némiképpen,
mit összehoztunk ott mi négyen:
Az eső, a járda, a fa és én,
ernyővel a kézben.