ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A lány, még aléltan hevert a gyalulatlan gerendák közé préselt szalmavackon. Ő egyik harangról a másikra ugrált, idegesítette, hogy nem ébred szíve szerelme, akit oly önzetlenül, de mégis csak magának, felmentett a toronyba. Bongott-kongott minden és hátranéztében, kedvenc harangját ölelve, látta amint kinyitja szemét.
Visszalódult a szédítő mélység fölül és odakuporodott mellé.
- Pfuj, te rondaság! Hát nem meg mondtam, tűnj el a közelemből!
- Mi bajod egyetlenem?
Görbült le Quasimodo szája.
- Ugyan már kisapám, ezzel a külsővel és ilyen ábrázattal nálam nem rúgsz labdába!
- Szóval, ha nem így néznék ki, pályázhatnék?
- Furcsára sikeredett nagyfiú, ahhoz sudár dalia kellene legyél, markáns férfiarccal!
- Mondd kedves, hallottál már a púposról?
- Rólad, persze. Mindenki meséli a ronda toronyőr gonoszkodó jóságát.
- Nem magamról beszélek, hanem Paul Féval púposáról! Ezek szerint nem olvastad… Hát ide nézz drága!
Quasimodo felegyenesedett és egy jobbra-balra döntéssel, gerince minden görbülete sudár egyenessé alakult.
- Ilyenre gondoltál aranyom? - fordított kicsit hangnemén.
- Nem rossz Quasi, de a fejed még mindig jobban hasonlít egy sertéshez, mint egy jámbor bikafejhez.
- Tudod kedvesem, komédiás voltam én, kegyvesztett lettem, aztán nem akartam olyan sorsra jutni, amit a téged üldözők ajánlanak, köztük jótevőmnek gondoló is. Akinek semmije nincs, vagy éhen pusztul, vagy közös megegyezéssel, egyszeri vásári látványosságot csinálnak belőle, felfüggesztik. Ez az én - egyre kevésbé – barátom, nagy szorgoskodással segített téged is hozzá...
- Most, hogy mondod, halálra ítéltek! Bár sudár vagy - igaz, mocskos és büdös, mint majdnem mindenki -, de a fejed!
Quasimodo, bal füle tájékán megrántotta, csapzott haja mellett maszkját és az alatta kiserkent szakáll nagy részét, centis borostává epilálta. Csontos, markánsan erős
szemöldökű, igéző, de nagyon rondára szakadozott szakállú arc került napvilágra.
- Quasi, ez már közelít ahhoz, ami a szívemet megdobogtatja.
- Bizony lelkem, sokkal jobban, mint a neked kiagyalt köztéri ácsolmány! Pillanat, itt oldalt van a fürdőszobám, két deszka között. Bár még nem találták fel az elektromosságot - a harangok mozgatásával olyasmit generálok, amihez te nem érthetsz -, villanyborotvám is lehetne, de itt ez az ősi penge. Kedvedért, olyan arcot faragok magamnak, ami csak a nemeseknek van. Simát!
Gyakorlott mozdulatokkal - hiszen előfordult, hogy évente kétszer is meg kellett borotválkoznia, maszkcserék alkalmával -, pillanatok alatt sima délcegségű, csábosan vonzó tekintetű macsó állt Esmeraldával szemben.
- Quasi, te lennél az?
- Igen aranyom! Tudod, ott hátul a fürdőszoba mögött, állandóan van néhány vésztartalék álarc. Azért csinálom ezt az egészet, mert jobb itt harangozni, mint összeakadni ezekkel a kötélverőkkel. Nézd, ott balra, láttad már szebb panorámából városunkat? Ugye nem? Kívánhatnál-e magadnak gyönyörűbb lakhelyet?
- Nem kedves Quasi - hebegte torkában dobogó szívvel Esmeralda -, de ez a te barátod, aki - sajnos már jól emlékszem milyen jövőt szánt nekem -, folyton fellátogat ide.
- Csak ritkán jön drága. Megtehetném, hogy ledobom, de még betörném valamelyik ház tetejét. Idesüss!
Quasimodo megfeszítette mindkét karjának bicepszét, bodybuilder pózba domborította felsőtestének izomzatát.
- Ó Quasi, ez gyönyörű!
- Igen tudom, azért nem viselek, még télen sem, deréktól felfelé semmit. Nos kedvesem, én nem dobálom le otthont adónkat, aki ha hiszed ha nem, legalább tripla adag elemózsiát ad. Nem csak ketten, de majd, ha sokasodunk, többen is megélünk belőle. A bőre alá másztam, mikor azt mondom éhes vagyok haver, annyit hoz amennyit akarok.
- Igen gyönyörűm, de emlékeztetnélek, ó édes Quasim, a kötélverők és ácsok munkálkodására. Ha megtalál - pedig tényleg nagyszerű lakásod van -, de ha mégis, akkor baj lesz…
- Ó Esmeralda, ha már a regényt átírtam - hogy sudár vagyok és nem egy szerencsétlen görnyeteg -, írjuk át együtt! Nem dobom le, de jól kihasználjuk az öreget. Kérlek bízz bennem! Nem vetted észre milyen vastag a vacok? Rejtekhely van alatta, tulajdonképpen emeletes ágy. Ne félj, nem akarok külön aludni tőled, de abban a pillanatban, amint a lépcsők kopogásán meghalljuk, hívatlan vendégünk jöttét, valamelyikünk már el is bújhat.
- Na de Quasi, te nem hallasz! Nem is értem, hogyan tudunk beszélgetni…
- Ugyan cicuskám, a legjobb minőségű füldugókat használom. Csak nem gondolod, hogy szétsüketítem magam? A harangokat ugyan szeretem, nagyon jó testmozgás, majd téged is megtanítalak. Most rögtön, miután visszarakok egy rendes Quasimodo álarcot magamra, nekilátok - még komédiás koromból mindenre jól emlékszem és anyagot is gyűjtöttem -, egy teljes testi Quasimodo jelmeznek.
- Minek az, édes Quasim?
- Neked csillagom! Ha feljön a hapsi, azt fogja gondolni, duplán lát és mi ráhagyjuk.
- Okos vagy drága, de ha olyan ronda leszek mint te - persze csak jelmezben -, nem hogy kívánni nem fogsz, de undorba esel!
- Esmeraldám angyalom, nézz végig magadon!
- Ó jaj!
Sikított Esmeralda, akkor vette észre, hogy teljesen pőre.
- Látod, mindig tudni fogom, mi van a jelmez alatt! Egy fél napos kiképzéssel, a Paul Feval púposa által használt technikát megtanítom neked és jöhet a jövendő, a sok apró Quasimodoval. Csinálok nekik is jelmezt, nem hagyom a szívtelenek és kötélverők martalékául magzatainkat.
S ekkor, a gyönyörűséges Quasimodo, még jelmeztelen és jel nélkül is, hirtelen lett párját karjaiba kapta és egy véget nem érő csók után - ami lehet, hogy tart még -, ma is élnek, ha meg nem haltak.