ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Rózsi, a nyáron – leányágon - örökölte nevét, megszámlálhatatlan generációk során és tudja a titkot, amit csak a Rózsi lemenők suttognak egymás fülébe, hogy a világ ne juthasson az információ birtokába.
Az a bizonyos, éppen egy évszázadnyit szundi-bundi, Rózsika hercegnővel és háza népével, nem következik be, ha az egymást furcsán követő, egymásba kapcsolódó eseményláncolatok, némi szeszéllyel nem paprikázódnak.
Az a Rózsika, kimondottan szerette a kényeztetést és kuktája, ha nem hajlandó pillanatnyi szökkenéssel, mint a szöcske a kezébe adni szolgálatkészen egy kunkorodott orrú, szögek kihúzására is alkalmas kalapácsot, randevúzhatott is volna a deresmesterrel.
Rózsika, még a deresmestert is elnáspángoltatta egyszer, segéd deresmesterével, amiért nem sugárzott róla elég fényesen a boldogság, a nekivetett kacsasültdarab falása közben.
Tizenöt éves volt, de királyéknál az életkor nem számít. Úgy döntött, mire kivirágoznak a tulipánok, a legdelibb herceg felesége lesz! Végül is teljesen érthető vágyódás, amint a fűszálakon összegyűlt harmat, lepottyanását óhajtja.
Diószerető volt. Ketten, kutyájával, akit részben vegetáriánussá kényszerített, diót nassoltak a palota kertjének, elmondhatatlanul nagy és szépséges diófája alatt.
A diók soha nem esnek függőlegesen, akár az eső, mindig enyhén ferde pályán zuhannak. Rózsika, életében egyszer látott igazi függőleges esést, amikor a palota melletti istálló egyik szakaszán tetőt cseréltek és egy gerenda kiállt. Az ács, ebédszünetre egy kovácsüllővel stabilizálta, ám segédje arra mászkált, valamire nem figyelt, belerúgott vagy megmozdította és a deli mester szutykos munkaingének hátulját, a tőle század milliméternyire hulló fémtömeg végigvasalta. A mester megrázta magát, majd segédjét és lomhán odaszólt a deresmesternek, munkája lesz.
Rózsika hintaszékében csücsükélt, amikor a rém szabálytalanul eső dió, függőlegesen kupán verte. Zöld volt még! Régen, a zöld gyümölcsöt csak úgy nyakalták a gyerekek. A dió más, ha a külső burok le nem sárgul, ehetetlen…
Rózsika megvakarta a fejét - szeszélyes kislány volt hercegnő létére -, vette a kalapácsát és az odakészített tönkön, egy határozott csapással, felségáruló dióját mindenestől szét akarta lapítani.
Mellé ütött, ilyenek a lányok… Így a zöld kéreg lefoszlott, a dió pedig szabályosan szabálytalan, girbe-gurba vonalon törött, mint majdnem mindegyik társa. Hogy a felségárulás folytatódjon, egy darabka felpattanva, tökéletesen olvasható aláírását jegyezte Rózsika bal arcocskájára.
Előbb elpityeredett, mikor ráeszmélt kézitükréből, hogy szignálták, aztán felugrott és ő, aki gyűlölte a cserjéket, azoknak minden formáját a palotában, elsikította magát.
- Nője be ezt az egész kastélyt a bozót és aludjunk örökre mindannyian - közben meggondolta magát, mert az örökre alvás, már-már halál és helyesbített - száz
esztendeig, amíg a legelső erre járó herceg, bájosan szundikáló, pirospozsgás arcocskámra, na meg a számra, csókot nem lehel.
Hát ez a dolgok valóságos mente! Így történt az a kívülről szörnyűnek látszó eset, hogy nyugovóra tért az egész kastély, királynőstől.
Egy teljes évszázad után, favágó terepjáróján arra járt a daliás Miska, aki láncfűrészével a sziklaormot meg akarta tisztítani a benőtt bozóttól. Mikor utat vágott magának döbbent rá, hogy ez egy királyi palota, ahol egy porszem sem esett száz esztendeje. A favágók nagyon pontosan meg tudják becsülni az időt és ő egyből rájött, hogy itt éppen annyi idő telt el.
Bement, körülnézett, bal kezében szekercéjével, feltűrt ingujjával, a neki ódivatúnak ható, nyikorgó csigalépcsőn felballagott és szobáról szobára nyitogatott. Majdnem mindenhol aludt valaki, az egyikben egy csenevész leányka, de igen szemrevaló.
Szekercéjét a padlóba vágta, még az ingujját is letűrte meghatottságától, mikor az ablakot kinyitva elkiáltotta magát.
- Fiúk, asszem késni fogok!
Majd visszahúzta a zsalut, odament és kedvesen, hagymaszagú csóklehelést kezdeményezett. Innen már majdnem minden úgy történt, ahogy azt a krónikák jegyzik.
Tény ami tény, Rózsi ezért nem valamely királyi dinasztia berkeiben él, mint korai ősei. Ma is Miskának nevezett - ugyanis kötelesség a családban, hogy a férj Miska nevű legyen -, férje oldalán műveli a földet és még mindig látszik egy picit a végigörökölt nemzedékek után, az arcaláírás. Erős szeműek ki is tudják olvasni: Dió.