ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A zuhanás utáni puffanás nem fájt. Még csak nem is volt kellemetlen. Azt sem mondhattam, hogy nagy port vertem fel, hiszen egyáltalán nem volt por. Ez meg is lepett, hiszen nehéz elképzelni egy toronyház építési területét a mindent beborító por nélkül.
Zaj sem volt! Eltűnt mellőlem a gépek zakatolása, a fúrók dobhártyaszaggató visítása, a betonpumpák lüktető cuppogása, és az építésvezető erős baritonja. Nem hallottam a feldühödött tulajdonosok szitkozódását, sem a számon kérő bekiabálásokat, vagy az összeomló erkély tartópilléreinek a reccsenését...
Tizennyolc emeletet zuhantam, minek szépítsük a dolgot. Most pedig hiába nézek felfelé, szemembe süt a nap és az éles fénytől semmit sem látok.
– Jöjjön – szólalt meg váratlanul valaki mellettem és felsegített. A hang gazdája azonban meg sem várta köszönetnyilvánításomat, pedig kérdéseim is lettek volna, egyszerűen magamra hagyott.
Kicsit kába voltam még, enyhe szédüléses rosszullét uralta a gyomrom, ami azt mondják, egy ekkora zuhanás természetes velejárója. Tény, hogy forgott velem a világ és a körülöttem lévő dolgok még nem nyerték vissza a megszokott formájukat. Tán ennek az átmeneti állapotnak volt betudható az a tény is, hogy a landolási területem egyáltalán nem emlékeztetett egy építkezés felvonulási káoszához. A konténerirodák és a raklapok halmai helyett gondozott park vett körül, nyírt sövények, formafák, szökőkút, kavicsos sétány, akárcsak a mi terveinken.
Az irodánkban álló terepasztalon a központi sétány azonban nem vezetett sehova. Az a terület már nem a mi fennhatóságunk alá tartozott, de a legmélyebb álmomból felébredve is tudtam, hogy a kavicsok sávja egy majdani gyaloghídhoz kapcsolódik, ami átível a folyó fölött, közvetlenül összekapcsolva a mi épületünket a város szívével.
Amit viszont most láttam, nos, az megzavart. A fehérkavicsos sétány végén egy hosszú, faragott kőoszlopokon álló épület magasodott. Impozáns timpanonjának a közepén felirat díszelgett: "REINKARNÁCIÓS IRODA"!
A szédülésem elmúlt, már teljesen tiszta volt az agyam, félreértésről szó sem lehetett. A látásommal soha nem volt semmi baj, most is tisztán ki tudtam olvasni a betűket. De a döbbenet az volt az egészben, hogy bár ezt az épületet még soha nem láttam, ám mégis mintha azt súgta volna valami, oda kell mennem. Én pedig automatikusan engedelmeskedtem az invitálásnak! Hm.
A márványszerű lépcsősoron nyűgözött le igazán az épület gigantikus nagysága. Rajtam kívül még százak lépkedtek felfelé a rám is átragadt furcsa nyugalommal, de mintha csak hangyák lettünk volna egy autópályán. Bár sokan voltunk, de a helyzet mégsem keltette bennem azt az érzést, hogy tömegben vagyok. Az én szemszögemből nézve ugyanis én voltam a kör közepén, a többiek a perifériára szorultak. Ez persze relatív.
Ahogy átléptem a kapun, egy hosszú, mondhatnám azt is, végeláthatatlan folyósóra tereltek a hófehér falak, s az iménti, úgynevezett "én terek" zsugorodni kezdtek. A velem együtt érkezettek összetorlódtak, valódi tömeggé alakultunk, és azt vettem észre, hogy a folyosó két oldalán sorakozó megszámlálhatatlan ajtókon emberek lépnek be. Magukon az ajtókon nem volt felirat, egyszerű mahagóni színű lapok voltak, réz kilinccsel, amolyan funkció nélküli hivatali ajtók. Számtalan ilyennel találkoztam már, és ahogy jobban szemügyre vettem azokat, akik a kilincsért nyúltak olybá tűnt, mintha tudatosan, és önszántukból léptek volna be rajtuk. Én nem éreztem ilyen késztetést!
Arra viszont igen, hogy a többi sorstársammal egyetemben, akiknek az arcára egyáltalán nem voltam kíváncsi – nyílván ez is a késztetés része volt (!) – szó nélkül tovább lépkedjek, és minden idegszálammal a nagy fényes kupolateremre koncentráljak. Eddig már nem értek el a folyosó eddigi hosszát kísérő ajtók, de mielőtt még a terembe léphettünk volna, egy felirat figyelmeztetett mindenkit: EMLÉKLEADÓ !
– Maga miért van itt? – fordult felém a mellettem álló csinos, fekete hajú hölgy, valamilyen oknál fogva dacolni tudott az érdektelenséget sugalló késztetés néma hullámaival.
– A spanyol generálkivitelezőnk Senor Urraca eltűnt cirka tizenkét milliárddal – súgtam vissza. – Engem, mint főtervezőt tartottak felelősnek a kifizetetlen vállalkozók, és a tulajdonosok. Közben baleset történt. És maga?
– Senor Urraca? – nevetett fel majdnem hangosan a hölgy, és együtt érző pillantást vetett felém. Már-már sajnálkozót. – Senor Urraca soha nem volt spanyol, csak itthon azonnal hasra esnek egy külföldinek látszó befektető hallatán.
– Honnan tudja? – kérdeztem gyanakodva. – Tán ismeri?
– Senor Urraca a bátyám – fordult felém komolyan és egy pillanatra elborult a tekintete. – Engem Dr. Szarka Magdolnának hívnak, és az urraca spanyolul...
– Szarkát jelent – értettem meg végre, közben előrébb léptünk. – Mi történt magával?
– Ügyvéd vagyok, én képviselek pár befolyásos embert, akik szintén vagyonokat veszítettek a bátyám akcióin. Amikor megtudtam, hogy Senor Urraca házat vesz a cayman szigeteken, számon akartam kérni rajta a múlt dolgait.
– Baleset volt – bólintottam, és együtt érzően megérintettem a kezét.
– Szerintem Károly nem is tud a dologról – pityeredett el, és megszorította a kezemet. Aztán elszakítottak bennünket egymás mellől.
A fényes kupola alatt száz, meg száz sorra oszlott szét a tömeg, mindenki egy külön ajtón át lépett be valahová. Az ajtók ugyanolyan jellegtelenek voltak, mint odakint a folyosón. Még egy pillantást vetettem hátra, tekintetemmel a nőt kerestem, aztán beléptem az én ajtómon.
Kicsi, alig néhány négyzetméteres helyiségbe jutottam. Ahogy nyílt az én ajtóm, úgy zárult a másik oldali, én pedig most késztetést éreztem, hogy a két nagy, hófehér tányérszerű alakzat közepére álljak.
– Emlékleadás – villant az agyamba a gondolat, és kész voltam rá. De megzavartak!
A bejárat mögött váratlanul mozgolódás támadt, mintha valaki azt kiabálta volna, hogy protekciós vagyok, sietnem kell! Itt is? – töprengtem el egy villanásra, és abban a pillanatban nyílt az ajtóm. Az én késztetetésem azonban úgy volt programozva, hogy amikor jön a következő, nekem mennem kell, így egyszerűen kiléptem a másik oldalon, félbeszakítva az emlékleadásomat.
Összezavarodtam! Az egyik oldalról még elevenen élt bennem a kinti világ, a másik oldalon már készítettek fel az új életemre.
Színes képek villantak fel előttem – leadott emlékeim alapján készülhettek ezek – áramvonalas testekről, végeláthatatlan óceánokról, a sebességről, a szépségről, az intelligenciáról, csupa olyan dologról, ami életem során lenyűgözött.
A folyosó, ahol álltam, hirtelen lejteni kezdett, mintegy csúszdává alakult át, a vége pedig elsötétedett és a homály egyre közeledett. Ösztönösen kerestem a kapaszkodót, de fel sem tudtam emelni a karomat, talán már karom sem volt. Gondolataim már semmiképpen, s bár átfutott még az agyamon, hogy mi is az a reinkarnáció, de aztán elért a sötét folt, és könyörtelenül magába temetett.
Bökdösésre riadtam. Fogalmam sem volt hol vagyok, s ez megrémített. Világos volt, éreztem a fentről sugárzó hőt, de még homályosak voltak a képek, nem tudtam megkülönböztetni egymástól a kontúrokat. Langyos közeg vett körül, ezt határozottan éreztem, azt is, hogy az a valami egyáltalán nem ellenséges. Érzékenyen ringatott, befogadott magába, nekem pedig hirtelen légszomjam támadt. Engedtem a bökdöséseknek, fény áradt szét mindenhol, megsimogatott a meleg szél, én pedig levegőt tudtam venni.
Ekkor érezni kezdtem a testemet is! A nedves, langyos közeg egy lagúna vize volt, és olyan gyengéden vett körül, mint egy inkubátor. Szürkés-sárgás bőröm csillogott a napfényben, a vízcseppek úgy szánkáztak le róla, mint a boldog gyerekek. Könnyűnek éreztem magam!
Oldalra pillantottam, lássam, ki segített felbukkanni a vízből, és egy hatalmas, fekete-fehér test ringatózott mellettem, nagy, kerek szemeiből szeretet sugárzott felém. Az anyukám!
Örömömben csapkodni kezdtem a farkammal, meglepve tapasztaltam, hogy így nem süllyedek el, és hangos kattogással adtam a világ tudtára, milyen boldog vagyok! Nyolc-tíz óriási kardszárnyú delfin vett körül, körülúsztak, megbökdöstek, vidám farok csapkodással üdvözöltek engem, a csapat legújabb kicsinyét.
Mindig is csodáltam ezeket a tengeri emlősöket, fantasztikusnak tartottam őket, és mindent elolvastam, megnéztem, amit csak tudni lehetett róluk. Elképesztett ahogy hasítják a habokat, ahogy gondolkodnak, ahogy társasági életet élnek. Lenyűgözött az intelligenciájuk, az erejük, és most, hogy egy ilyen emlős testében születtem újra, boldoggá tett.
Az a tény, hogy az előző életemből is maradt bennem valami, egyáltalán nem zavart, sőt! A mérnöki tudásom, a statika bennem rekedt elemei, a tervezés vagy az emberi hozzáállásom csak segített életben maradni egy olyan világban, ahol a kis kardszárnyúak 43 százaléka pusztul el az első esztendőben.
Különleges orcinus orca voltam! Nagyon gyorsan tanultam, hasonló korú társaimmal ellentétben már az első próbálkozások eredményre vezetettek nálam. Nem kellett soha kiszabadítani a sekély parti fövenyről, ahol fókákra tanultunk vadászni, és ki kellett siklanunk a partra. Ügyesen cserkésztem be a halrajokat, és úgy úsztam szinkronban a felnőttekkel, hogy ne feddjem fel a rajt, ha bálnát akartunk fogni. A legjobban azonban a jégtáblás vadászat tetszett. Még a felnőttek sem tudták olyan körültekintően megtervezni azokat a mozdulatokat, amivel el lehetett kapni a pihenő fókákat, vagy rozmárokat. Tudtam, hogyan kell kiszabadítani a hálóba gabalyodott társainkat, hogyan kell túljárni a halászok eszén, tudtam, hogyan kell védekezni egy-egy nagy fehér cápa ellen, és ez a tudás, mind-mind a csapatunk hasznára szolgált!
Egy nap azonban történt velem valami. Hét méteres, magas hátúszójú, gyönyörű fekete-fehér kardszárnyúvá cseperedtem. Már a saját utamat jártam, ahogyan valamennyi hím életében beköszönt a családjától való elszakadás, és mint a tengerek csúcsragadozója, nem kellett tartanom semmitől. Nyugodtan cirkáltam a Karib-tenger hullámai között, éppen semmi dolgom nem akadt, amikor a Cayman-szigetektől északra két, egymáshoz közelálló hajó keltette fel a figyelmemet. Az egyik egy nagy tengeri motoros, a másik egy kisebb vitorlás hajó.
Máskor is láttam már yachtokat, tetszett, ahogy odaúszom, és az emberek megbámulnak, de ez a két hajó más volt, mint a többi. Közelebb úsztam, az érzékeimre hagyatkozva felderítettem a környezetét, és a vitorlás nevén megakadt a szemem. Nagy, fekete betűkkel az oldalán az URRACA név díszelgett!
Hirtelen megrohantak az emlékek! S bár a mostani életemmel elégedett vagyok, mi több, boldog, de azt az életet is szeretetem volna végigélni! Felrémlett, hogy álltam ott a sok vádló szempár kereszttüzében, a rengeteg dühös ember pedig egyre csak közelebb és közelebb jött, engem kiszorítva, és nem hallgatták meg a mondanivalómat. Aztán a kilátóterasz leszakadt...
Nem tudtam mitévő legyek. Egyik felem az súgta, gyerünk innen, ne is lássam ezt a mocskot, aztán hirtelen hangos kiabálást hallottam. Magyarul!
– Senor Barranca gyűlöli, ha az adósa marad valaki – mondta egy erélyes hang.
Óvatosan megkerültem a hajókat, és a vízből láttam, hogy néhány morcona alak fegyvert fog "senor urraca"–ra. Sőt egyikük egy fekete hajú kislányt ráncigál a tat felé!
Ha lehet azt mondani, megdobbant a szívem! Ahogy a kislány szemébe néztem, egyértelműen felismertem Magdolnát!
– Senor Barranca megelégelte a többszöri hazudozást! – üvöltötte az előző zsoldos kissé vasi tájszólással – de nem ellensége a saját ötmilliójának. Példát akar statuálni! – bökte mellbe Szarkát a jól megtermett katona, és intett a fejével.
Én abban a pillanatban tudtam, mit kell cselekednem. Nagy levegőt vettem, villámgyorsan kiszámítottam hol kell felbukkannom, és ahogy a kislány hangos csattanással a vízbe csobbant, én elkaptam a kezét, lehúztam a víz alá, és eltűntem vele mindenkinek a szeme elől.
Olyan gyorsan történt mindez, hogy egyik fél sem tért magához, a felszín hullámai már el is simultak. Bár hogy mit érez ebben a pillanatban egyikük, vagy másik fél, nem érdekelt! A két hajó mögött bukkantunk fel, ahol nem láthatott senki. Az ijedt gyerek levegőt vehetett, de várakozásommal ellentétben nem sikított, akkor megint le kellett volna húznom. Viszont éreztem a felém áradó gondolatait!
– Megismertelek – suttogta. – Éreztem a gondolataidat, és tudtam, mire készülsz, paskolta meg a fejemet. – Meg sem ijedtem. Most pedig azt gondolod, kapaszkodjak meg a hátúszódban, simuljak hozzád, és te haza viszel. A többiek pedig birkózzanak meg a közeledő viharral.
Bólintottam, csettintettem, és tudtam, hogy a sors akarata volt, ami közöttünk történt. Aztán úszni kezdtem...