ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A szék mellett árnyék a falon, sajog belül, sebzi a fájdalom, hisz képe mindössze vetület. Fénytani kísérletek sem szükségesek hozzá. Van, úgy, egyszerűen. A széken magasra törne, nem itt lent ülne, ha tőle függne, senkit nem rémisztgetne. Bántja a sikolyos lélegzetszakadás s a szék, az árnyék, a fal, a fény. Bár egymástól függnek, külön is megvannak, a fal és a fény. Ügyet sem vetnek, sem árnyékra, sem székre, sem semmi vetületre, de a tűnő semmiség kettejük nélkül nincs. Unalmas és megvetett árnyék a székkel, hátul a falon.

Csak kicsit juthatna feljebb, nem baj, ha rémüldöznének is tőle, sötéten vonuló kísértetet sejtve benne. Csak lenne már egy jó megvilágítás lentről felfelé és menne fel a falra. Nem kell fényszóró, sem vadászlámpa, egy ócska zseblámpa is megteszi, hogy elmozduljon merev-magából. Szék-árnyék a falon, mozdulatlanságából kússzon fel a plafonig. Lebegjen izgő-mozgón, nem baj, ha láttától ellilul fejük a rémülettől, hogy elveszejti őket. Aki nem fogja fel, hogy szék és csak mozgolódó árnyék a falon - árnyék a székkel -, sikoltson kedvére hosszas unalmából.

Merev tartású, szék mögötti falra vetült árnyék nehéz sorsát, pangó depressziójú belsejében, bosszúból vidámra csavarja, mint egykoron a petróleumlámpákat, árnyékot szerető gazdáik, akiket nem markolt tarkón a rémület a lebegő fénytől, és a hullámzó boldog cselekvő árnyékoktól.

Ej, ha az ő sorsa nem ilyen pecsételt lenne, itt a szék árnyékságában, merev falra vetüléssel. Előtte, nyikorgó faüléssel székárnyék, árnyék és szék. Falra vágyón, lebilincselve – mondom, cselve, le bilin-, a kapcsolóra néz, s a kilincsre. Nem akar ismét félnapi nemlétet kesergő dühvel lebegni szét, suhogó kísértetet játszva, minden ki-bejárónak fején, aki a kapcsolóra néz.

Ha bírna, ordítana egyet, semmit nem tehet. Nyikordul a zár, kattan a kapcsoló, nemlétre ítéltetett ismét. Az árnyéktalan semmiben, míg végre hektikus, előre nem láthatósággal, valaki ismét rá nem szorul, szék-fal-árnyék statikusságára. Nemlétek közti éjszakák rablánca tartja őt, nem lebegtetve, egy vágyva-vágyott elemlámpával falra fel.

Mindörökre rab, szék-árnyék-fal, kiáltja magának, mint forradalmárok a harcba hívót, és csendes beletörődéssel nyugtázza a megváltozhatatlant.