Széthullajtott könnyeink
Széthullajtott könnyeink megülik
lelkünket visszafojtva, súlyosan,
mint felkorbácsolt, vad hullámok
a csendes tengeröblöt. Évek buzognak
sejtjeink mélyén, partra vetett
fodros ünnepek, kifeszített ernyedő
érpályák, s legbelül hallgat a múlt.
Gyűlik a soha ki nem mondott szó.
Lila köd száll alá a vörös hóra.
Kergetőzik párlatán szédítőn
bennünk s mi lázadunk megfagyott
öntudattal a körénk emelt falak mögött.
Jajongva tombol s a fékevesztett
indulat őrjítő táncba fog.
Alkony-pírt sző a Nap lángoló
fonálból a fák csúcsai fölé,
beleremeg foszló teste a földnek
s elhiszi, itt minden elveszett.
Halott maszkot hord orcáján a Hold
sápadt csillagok palástján.
Kihűlt barlang lett bennem hiányod
mióta elmentél. Szavam kiüresedett,
visszhangtalan a szívdobbanás is.
Ülök éjsötétben, faggyal dacolva
egyedül, s hagyom, hogy rám törjenek
hamvadó emléktüzei a valaha
öröknek hitt lángolásnak.
Árnyékodat terítem magamra,
hogy érezzem tested melegét
s elképzeljelek, mint rég, milyen vagy.
Ólomlábakon érkezik a vágy.
Bújik átölelve, mintha itt lennél.
Átdöfi az éj vonagló testét.
Hóhérja sürgető virradatnak.
S a csillagok visszafordulnak
örömtüzet gyújtva, ha jössz értem.
Lassan összeraknak agysejtjeim
s álmaim szétbontanak, hogy több lehess
minden elképzelt valóságnál.
Zár kattan, dobszó, ősi tam-tamok
üstökös lángja gyúl génjeimben,
mintha dübörgő hangod hallanám,
valaki ablakom veri, hogy befogadjam.
Újra látok. Ismerős arcba nézek.
Keresem széthullajtott könnyeinket.
Ott állok önmagammal szemben.
A nyitott ajtó előtt.
- Seres László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges