Szavakba rejtve
Fernezelyről Felsőbányára mentünk apámmal,
szürke öltöny volt rajta, és kalap,
Szentistván napi búcsút ünnepeltünk, augusztus húszat,
s mint mindig, gyalog, - így volt szokás -,
hajnalfényű, harmatos erdőszél alatt,
szelídgesztenyésen, almáskerteken át,
rétek, kaszálók ösvénye vitt toronyiránt,
derékig fűben a hegyoldalon,
szénaillatú mezőn margaréták, harangvirágok között
ránk nyárvégi napláva- sugár gyöngyözött,
kakukkszó, távoli harangkondulás
rezdült törékenyen a tájba.
Lenn a völgyben, színes templomi zászlók erdeje,
fejkendős anyókák elnyújtott hangú litániája,
s reszelős férfibariton,
hegyoldalakon visszaverődő kereszttüzében
körmenet sodort a templom tömjén-hűsébe,
velük áldottuk istent apámmal;
barázdált arcán szelídség ült, jóság;
imádkoztam, az Örökkévalóság
tartsa meg őt soká nekem.
Hazafelé, hátunk mögött a nappal,
élménykincseim cipeltem magammal,
mikor hirtelen valami elemi erő
mozdult meg bennem, akárha forrás tör elő,
buzogva, s a domboldalon fölfelé utunkba’
megtáltosodva fűből, virágból,
lapulevélből gyűjtöttem csokorba
- csodáltam, részekre szedtem,
rímekbe fontam, ízlelgettem-
a szavakat….. mint a mézet,
mezítláb, fekete poros félcipő kezemben,
fehér zokni a hónom alatt;
bűvöltem belül a szavakat,
s a szavak rímekkel bűvöltek engem,
míg jó apám,- sosem felejtem-
karján kabáttal, dinnyével anyámnak, előttem haladt,
mint jóságos óriás, aki példát mutat,
kalapját lóbálva elégedetten,
fáradt talpaim elé terelte csendben
az alkonyfénnyel szegélyzett utat.
2012. június 8.
- koosán ildikó alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges