Anyanyelvünk egyik csodájáról, a szimbolizmusról jutott eszembe, a Magyar nyelv napján...
"A nyelv mint rendszer összefügg a lélek rendjével, természetével. A nyelv és a lélek kapcsolatának megteremtése az ember egészének megértéséhez vezet. A magyar nyelvet beszélő emberek kis odafigyeléssel pont az anyanyelvüknek köszönhetően rendelkezhetnek azzal a tiszta logikával, mely alkalmas egymás mély megértésére."
http://www.megertestablazata.hu/a-magyar-nyelv-csodaja
Mai verseskönyv-lapozgatásaim során Ady Endre versei, közülük is a sokat emlegetett, szinte mindannyiunk által ismert, nagy szimbolikus versei kerültek elém, mint például A disznófejű Nagyúr, az Ős Kaján, A fekete zongora, vagy pl. egyik nagy kedvencem, A vár fehér asszonya, amelyek közül – számomra – a legkülönlegesebb, legösszetettebb szimbolikája az utóbbinak van:
“Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.”
Micsoda összetett, egyedi képi világ…! Utánozhatatlan. Akik ismerik a verset, vagy emlékeikben őriznek még iskolai tanulmányainkból valamennyit, azok pontosan tudják az elhagyott termek, a bús falak és a két nagy, sötét ablak igazi jelentését...
E versek értelmezése közel sem biztos, hogy hiánytalan, ha az általa rendszerint megszemélyesített élettel, vagy sorssal azonosítjuk. Az a különleges és egyedi szimbolista jelképrendszer, amelyet Ady a költészetében megvalósított, talán akkor a leghitelesebb, ha többértelmű, vagy ha sikerül valami lényegit megragadnia. Persze a lényegnek az olvasó szemszögéből többféle magyarázata lehet.
A szimbolizmus titokzatos, lenyűgöző lírai világa számomra Ady verseiben jelenik meg a leginkább látomásszerűen, olyan egyedi jelkép- és értékjegy-rendszert hordozva, amely páratlan.
A szimbolikus vers manapság többnyire mellőzi a föntebb megvillantott stíluselemeket, hiszen a legtöbb kortárs vers vagy lefordítható egyértelmű képi fogalmak nyelvére (össze is tévesztik, tévesztjük sokan ezzel), mint pl. az allegorikus forma, vagy értelmezhetetlen a legtöbb olvasó számára.
Hogy a közérthető, de külső elemekkel (pl. ritmus, rímek, szóképek, metaforák stb.) felruházott versek, vagy a szimbolikus (esetleg az annak titulált), megfejthetetlen, vagy különféle jelképrendszerekkel felruházott versek elfogadottabbak-e irodalmi körökben, de az olvasók szemszögéből nézve is, ez talán végeérhetetlen viták alapja marad.
Ahogy az is, hogy milyen a jó vers? Egyáltalán, mitől vers a vers? Attól-e, hogy rejtélyes, túlságosan is elzárkózik a kíváncsi verskedvelők elől, vagy természetes, könnyed hangnemével, lírai jegyeket hordozva inkább kitárulkozik?
A választ nem tudom, de kitartó kíváncsisággal keresem magam is.
Lelki táplálékom nap mint nap a vers, az irodalom, és alázattal köszönöm a sorsnak, hogy néha ihletést érzek leírni gondolataimat, hol versben, hol egyszerű naplóbejegyzés formájában, és a kedves olvasók megtisztelnek érdeklődésükkel.
Végül egy régebbi, vers-szilánk (evokáció), amely Ady-ihletésre született tollamból, egy – szerencsére – rövid ideig tartó hangulatban, hangulatról, a költő talán legszomorúbb, legreménytelenebb verseit olvasva éppen…
Gősi Vali
Gyónás
Hazudtam magamnak
elhitettem veletek is
hogy szárnyalok
letagadtam az éles ráncokat
a szívemen kijavítani már
nem tudom a belétek karcolt
üres szavakat
melyek nem voltak igazak
nem tudom mi a szeretet
nem tudom kik a boldogok
csak azt tudom
csalódott
magányos
kifosztott roncs
szárnyaszegett madár
*a Halál rokona vagyok
irgalmazzatok!
*(Ady Endre)