ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Képeket látok a falon. Az egyikről rám bámul egy -olyan sunyin- vigyorgó, inkább alattomos, mint mosolygó rondaság. Ebben a közegben ő a szépségideál. Ezt tudja, túl sokan hozták a tudomására az elmúlt századokban. Mosolyból grimaszba ránduló, fricskázón lenéző bandzsasággal kivagyítja a termet.
Gőgdölyfű lovagok és göngyölített hájú, tokás gyönyörűségek ijesztgetnek a másik falon. Ők egyre kövérebbek és arcaik kezdeti vidámsága, röhögőn beképzelt világszépségük tudata mögül torzul, napról-napra.
A másik falon mértani idomok helyezkednek, tökéletes síktudatban, az idő teltével egyre szerényebben. Ők kellenek legkevésbé. A látogatók egyike sem választott még közülük szépségideált. Sokan megjegyzik, "ilyet én is tudnék csinálni", az is tény, hogy kevesen próbálták meg. Bár ki tudja? Lehet, hogy otthon szobáik falát díszítik vele.
A negyedik falon más semmi, csak napraforgók. Olyanok, melyektől az embernek, önmagáról alkotott, pöttömnyi benyomása, hirtelen óriásivá növi ki magát és az az érzése, hogy nem csak a falon, egymás mellett álló képek napraforgói, de az egész világ, egy napraforgófejekből álló képzet. Sárga ragyogón fordul minden és mindenki éltető napja felé.
Középen szokatlanul, ám nem illúzió rombolóan, egy szánalmas ruházatú, kopottas, mocskos, szürkés kötéssel áttekert fejű, kalapos figura. Valahogy beleolvad abba a hatalmas napraforgó mezőbe, mintha maga is része volna. Csonka fülével, szeme sarkából sok napraforgó társsal, bandzsítani próbál a napra, több kevesebb sikerrel, de nem adja fel, megpróbálja.
A sunyi mosolyú közben elaludt. A kockák, csak úgy vannak. Királyok, királyfik jönnek-mennek. A hústornyok éjjel elsötétülnek, egyedül a napraforgó mező világít mindenkor.