ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

     Dörögtek az ágyuk a pesti rakparton. Felettük az eresz alatt a pici szirénák ijedtem sikoltoztak a fészkeikben. Nem csoda, mikor látták, hogy még a fémtorkú papa is ott bőg a háztetőn.

     A bombázóerődök közömbösen zúgtak az égen, alig hallották a légvédelmi ágyuk veszett csaholását. Pedig azoknak is ugatás helyett, inkább nyüszíteni lett volna kedvük.

     Mindez nem érdekelte az Ág utca ötben a szeretőket. Talán abban a pillanatban fogant az új élet Rózsika ölében, mikor Steiner hadnagy kioldotta a gépből a dagadt bombákat; – had repüljenek még szabadon, mielőtt megdöglenek.

     A kapu alatt Bierhuber Áron, a leszázalékolt fajvédő boldogan bólintott, mikor a félemelet kettő ajtaját berúgta Somogyi testvér. Két fegyveres társa is követte.

     - Ezek is a legjobbkor jönnek! – káromkodott a patinás nevű Báróczy Sándor, alias Grünspann Laci, utazó. Rózsika is felpattant a férfi öléből, mire a szoknyája rögvest visszaomlott a rendes tartásba. Báróczy is felállt, s eligazította a nadrágját. Sajnálta, hogy nem volt a zsebében a pisztolya. – De ki a fene gondol rá ilyenkor? Magára öltötte a nyilas zubbonyát, ami eddig a széket hágta. Tudta, hogy egy szökött munkaszolgálatost ez az uniformis megóvja a szép újmagyar kifejezéssel mondva - az „ott és helyben való felkoncolástól.”

     - Persze, ha nem lett volna Bierhuber viceházmester őrülten féltékeny. Sokáig szenvedett a nyomorult, és Júdásnak érezte magát, de végül is, feladta Lacit. Lelkiismeret furdalást érzett, és egy kicsit sajnálta is barátját, hiszen kölyökkorukban együtt fociztak az ifiben. De hát szerette Rózsikát. Hiába; - ő nem kellett a délről menekült lánynak. Mint ahogy a szegény, szerencsétlen Bierhuber, a leamputált karja miatt a nyilasoknak sem. Hiába mondta, hogy fél kézzel is fejbe tud lőni egy nem árját.

     Somogyi testvér röhögött a Báróczy néven, mikor Grünspann hamis papírját olvasta

     - Ír maga is, mint a kedves ükpapa? – Laci nem szólt; - akkor sem mikor somogyiék megbilincselték. Vonszolni se kellett az utcára.

     Rózsika az ablakpárkányba kapaszkodott, s onnan látta, ahogy lenn a kőfalnál Laci összerogyott. A sorozat zaját is alig hallotta, pedig már rég nem volt üveg az ablakon.

     Elmúlt a tél, s a fegyverek is végleg berekedtek a csaholástól. A tavasz a virágaival már az új élet reményét hozta a világnak. Az újhagymák óvatosan kicsodálkoztak a föld alól, és a gavallérok petrezselyem bukétával kedveskedtek hölgyeiknek. Rózsika is bővebb szoknyát szabott magának. Varrás közben gyengéden elmosolyosodott - ha fiú lesz, Lacinak fogják hívni. Vagy talán Sándornak? – hiszen a magyar királyi nemes testőrző kapitányköltőnek is az volt a keresztneve.