ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kétségbeesett szemekkel, dermedt, tehetetlenül feszült felsőtesttel, rimánkodón bámulja a szerelmes egér, akváriumba zárt, meredt hóember szerelmét. Lángoló vágya, füleit bizsergeti és minden sejtjét, akár a skorpióméreg kisagyba toluló bénulata. Ennek az élménynek ellentétét dobolja ziháló szíve.
Színtelen gunnyaszt, mint akinek feje fölött dongók raja köröz, fogolynak érzi magát, akár szerelmetes hóemberének szívét akvárium zárkájában, ahonnan olyan kifejezéstelenül néz reá, mint azelőtt soha.
-Én ormányt növesztek és trombitálok ha akarod -ó szerelmem-, vagy vigyázzállásban őrködöm, mint most. Ha kell, masírozom körbe-körbe akváriumod őreként, pedig tudod, hogy pacifista vagyok, de amint a télen virágba borult, szénfekete szemeidtől, szívem kandallójának lángja, olyan sötéten látok most, a hótalan nagy messzeségben. Mint űrleány, a fekete semmiben, hol lankadt búbánattal tör össze minden álma. Csak még egyszer nevess rám, fekete sapkád alól és légy fehéren fess, friss hóból virágzó szívözön, mint egykor!
Felrúgom minden megkövült elvemet és tűrő békából, prüszkölő macskába váltok, vörös szemekkel küzdök szabadságodért. Annyit mondj csak, mit tegyek! Leszek én krokodilfejű mákos nudli, ki mindent felfal és mindenkit, ki rád támad és veszélyt jelent feléd. Csak mondd és magamat is megeszem, szerelmetes hóemberem. Így feltekerten, piros masnival átkötve -tudod az elképzelhetetlen nem létezik.
Szobrot se állíts majd nekem, csak újra éledt, hófehér szívedben egy mákszemnyi zugot, hol örökké emlékszel reám, s az mindenkor az enyém, ahol majd én lakom. Miután belaktam magam, füleim lekékülnek, száradok csendben, mint a pogácsa. Jer akváriumodból ki -egyre kisebb hóemberem-, én szívem szerelme! Úgy összementél, mint száraz fa, beteg diójának, korhadt belseje. Behunyom szemem, mákos kalács vagyok, krokodilfejjel, megeszem magam, de mégis kiszabadítalak az örök szerelemre.