ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az ablakhoz lépett. Kezében a hirtelen ébredés után melegített forró kávéval nézett át a függönyön.

Többször tágra nyitotta majd összehúzta szemeit ez persze nem sokat segített hisz éjszaka volt A csészében a kávé gőzölgött, a tarkóján valahogy mégis hideg rémülettől álltak égnek a szőrszálak. Van ott VALAMI!

Igen ott az utca felől, hogy a kerítésen innen vagy túl azt nem tudta eldönteni. A sok hunyorgástól fáradt szeme – egyébként is éjszaka volt – a formát, a színt sem tudta igazából eldönteni és a gyermeki belényilalló és szinte gúnyos félelemtől minden mozogni és támadni látszott. A szemközti ház homlokzati ablaka hatalmas szájként. A diófa ágai görbülő karmokban végződő ujjakként. A közvilágítás halogén izzója könyörtelen szemként támadt rá.

Eszébe jutottak azok a nagyjából négy évtizeddel ezelőtti esték, mikor szülei egyedül hagyták és ő a lakás minden lámpáját felkapcsolta, hiszen minden homályos sarokban és minden sötét szobában lakott egy szörny, egy olyan igazi RÉMÜLETES, melyet csak a gyermeki képzelet képes megalkotni.

Aztán az a negyvenegynéhány éves fejjel igencsak nevetségesnek ható, de akkor ott éjszaka teljesen kézenfekvő gondolat következett: TUDTAM! Igaz volt, mind – mind. A Mumus a szekrényben. A Vámpír az idáig elhallatszó éjféli harangozásban. A Kepecek az erdőszéli fák és bokrok között suttogva, lopakodva, de néha azért rálépve néhány száraz ágra, hogy tudassák a földútra tévedőkkel, igen itt vagyunk, figyelünk téged!

A második nagyjából hasonlóan nevetséges gondolat, amit hangosan ki is mondott két korty kávé között – igen, le kellett volna engednem elalvás előtt a redőnyt. Hiszen amit nem látok az nincs is. Pár hete, igazából mióta a lány elment és így egyedül aludt, sosem húzta le a redőnyöket.
Előfordul, hogy így indul el egy történet..