Van az úgy,
hogy szememre ül a csend,
szétárad mindenen, ajkam elnémul;
a gyertyafényben utolérlek,
felolvadok az időben. –
Egy régi tó tükrében látlak,
miként őrzöd a holdfényt nekem.
Szent Mihály szekerén vágtatok Hozzád,
s hogy a csillagok fényében
újra együtt melegedhessünk
meglékelem égi kikötőd jegét,
majd halk csobbanással jelzem:
megérkeztem. –
Mire takaróm szélét felhajtom
már semmit se látok belőled
az avar illatú hajnalokon,
csak a párát, amint lecsorog
a hideg ablaküvegen,
akár könnyeim arcomon.
Átutazó lettél álmaimban,
hogy ünneppé tedd bús hajlékomat.
Van az úgy,
hogy szememre ül a csend,
szétárad lelkemen,
s arra vár, hogy Isten ráterítse
nesztelen köntösét...
*
Fotó forrása: National Geographic