Egy tolató munkás lendít zászlaján;
Legurult az a pár csepp a mozdony
Sziszegve pattogó acél-homlokán,
Síneken járt a karimás lábnyom,
Még csak oda se bagózol rám.
Közönnyel kerülsz, mint tegnapi
gavallért új kalandra vágyó,
koruktól frusztrált asszonyok. Ám
Olyan vagy, mint az élő hittan,
az Isten pap nélkül is itt van,
itt nincs ministráns, nincsen oltár,
csak amit nekem varázsoltál,
Ráncaimból kivillan a bánat,
ritkán ringat engem a gyönyör,
üldöz a bűn, harapdálja számat,
mert a nem-volt szerelem gyötör.
lassan elfogynak a napok
egymásra dőlnek a sóhajok
kopott felhők kaptatnak az égen
őszi eső sír a falevélen
Egy asztal
távol kis szék,
lába karcsú, szép...
leomló lambéria
magasztal.
Úgy reszket
nyelvem hegyén
a szó,
A negyvenkettedik hét után,
túllépve kiszabott időn,