/1/
Mikor már nincs miért hullani térdre
kegyelemhiten tovább már nem élve
ittléted belenyugvás az ígylétbe
végképp minden türelemnek vége
remény is csak kölcsönkenyérre
mindennek van oka és mentsége
hallgatni mikor kiáltani kéne
Mosoly húzódik számon,
szememben üresség
-vissza nem térő múltlabirintus,
ahol nincs helyem-.
Vágj belém,
már nem fáj,
vagy
talán csak nem érzem,
annyi sebhely között,
HALLANI
Este és éjjel beszéltünk oly sokat
Téve egymás elé sorsokat,
Hogy mondta, súgta és szinte égetett,
Tartogatsz.
Szánsz,
mintha töredék
volnék,
végleg elveszítve
fél magam.
Az utca őrült robogása,
egy zajt öklendő kamion,
rossz dobhártyás fülembe rázza,
ez századvégünk miatyánkja,
itt élek - ez az én sorom.
talán így a jó
ennyire távol tőled
V. (sivatagi hajnal)
...hiába a közelség bennem, ha egyre nagyobb a távolság benned