saját fotó
Fölém magasló
nyírfaág,
barna íriszén
titka,
távoli világ
feszül.
Ő, s én két magány
mégis egy belül.
eszembe jutsz, mikor arra járok,
várom, talán szembe jössz velem,
megértő, és csöndes itt a város,
avar zizeg át a léptemen.
nyúzza a vén harmonikát,
zenél, a régi dalok visszatérnek,
arcát az idő festi át,
billentyűk hegyén pereg, pereg tovább
a ritmus; múlik az élet;
Ha néha éberen álmodozgatok,’
Zazar vizén lecsorgó
kora tavaszi tűzalkonyatok,
sötétlő hegyeim lábainál
a kanyargó út, ami vár reám,
s idézem képét egyre makacsul…
Álmodban, ha majd
nálam jársz
tudod, merre kell
menned.
Ajtóm kinyitva vár,
idetalálsz,
vágyad kövezte út
csillámporát
szégyellés nélkül itt
kell levetned.
Mint olvadó napfénycsepp hűs kövön,
párolog, atomjaira bomlik széjjel
túlhajszolt napokon, magányos éjjel
létezésünkben a szép és öröm.
Kire bízzam?
Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Kattints! Itt meghallgathatod...
Az úti kő testté simult.
hangrezgést csontom vezetett.
Szívveréssé vált a távol,
mikor Anyám karjára vett.
A nemlétből ragadott ki,
Tőle fénylettél fel, világ!
Ha szorongtam, meséitől
tündérkedtek az éjszakák.