Én másnak hittem addig a világot,
míg darabokban belém nem botolt,
s a kandikáló, búvó tisztaságot
befröcskölte egy istenverte folt.
A csönd bársony, az éj vatta,
csillagok szeretkeznek benne
s alatta
hűségek fogannak fénynek,
árnynak;
játszanak, nyüzsögnek,
aztán földre szállnak:
lecsöppennek végül
asszonyszívekbe lüktetésül,
mint kibomló, mézes álmok
a virradattá szépült
királyfik és királylányok.
Pár napja tudom mi ez, s jó nagyon,
Hogy érintésed ezreit kapom,
Lelked mélyén vágyaid én vagyok,
Néha felhők, olykor tűz-csillagok.
Tekintetem ajkadon révedez,
Pillantásod ölel, de édes ez,
Mint a napsugár, ha villan sejlő
Hajszáladon, s a kék este eljő.
Lehunyom szememet, Veled vagyok,
Mosolyod ébreszt édes reggelen
Ahogy nézlek tekinteted ragyog,
Mit is kívánhatok; csak légy velem,
Szavaid selyme arcon simogat,
Mint márciusi szél, ha hívogat.
2006. 03. 22.
I.
Te érted, miről beszélek.
Kinn az est bús lárvája reped,
házfalakra köpve elkent fényeket,
s lenn az utcán,
mint hurkapálcán a
vattacukor-bimbók,
sápadnak fel csillagok táncára
az emberfejek.
De milyen wonderful is the world?
Over the felhők bizony mindig kékek,
lent a puha grasses are zöld
És a felhők csupa white and szépek.
A „valahonnan” foszló ködéből
kísért idáig bússzavú múltam,
hol fekete-fehér fény sejlik föl,
s árnyak hevernek furcsán, elnyúltan
a keresztutak kusza bogánál...
tegnap még itt volt
hallottam
ahogy a sorok közt lélegzett...
Távozz tőlem!
Legalább most, a vereség után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál behatolni.