„Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies;…”
(„Mihelyt a jog és jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök milliói”)
/Vergilius/
A
valódi verset,
az igaz bárkát
ragok szivárványa feszíti össze,
Tűz se lobbant már éjek ölén lángra,
éj se sír fel, ha csillaggá válnék.
Csillag se hoz enyhet szempillámra,
akkor se, ha újra rád találnék.
emlékek fájáról szóljon e dal
mert elfut a nyár
és stigmákat ejt
mikor hajamba nyúl
I.
Megváltoztam.
Vörös hajnalok egy sugárszemét
Láttam halványan, majdnem pirkadat volt -
Kelni készült és új mennyei szép
Arcán pár felhő mély árkokat rajzolt;
Pirosló fényárban élheted
Irgalomból nyert létedet.
ujjaidtól formált
gyönyörbe lobbanó láng
akarok lenni
Mit is menthetnél magaddal partra
száraz medréből számtengerednek?
Tudni vágytál, így lettél eretnek,
s e tudás most a veszted akarja.