Rekviem szól Júliáért
Elhullnak lassan kék virágaink,
de szívemet betölti még a láz,
ahogy a fényben ringó tó fölött
valami könnyű édes illatot
permetez rám az elszirmozott
virágaitól elköszönő nyár.
A parton halk nesszel nád rebeg,
meglegyinti lágyan a szellő,
és hozza egyre a balzsamot,
szórja szét – valamit üzenne még –
felém lehelve a mélabús illatár
de az oly kedves, egykor hosszan
mellém szegődő, drága osztálytárs,
Júlia is néma, elszökő emlék ma már,
akár a mélabús, távozó nyár.
Gyere ki a dombra
Egy végzős, nagydiákokból álló kis csoport szaporázott vidáman beszélgetve kifele a városból. A dombra igyekeztek, hogy saját hagyományuk szerint ott adjanak hangot az életörömnek, mely eltöltötte a szívüket, hogy köszöntsék a tájat, a fákat, az égen úszó fellegeket, a szelet, az embereket és magukat.