mit költő holtáig remél
- adjon hozzá a hű élet -
kövek nélküli mennyet,
holnap ledőlnek új várromok
katlanában főzi álmai
olcsó kölesét mélybe
szédül lilája s egy szonettben
kicsorbulnak babérjai.
Pocsolyákba fáradt, faggyá fásult álmok
Visszasírják kisiklott vágyaik.
Tán titkok még? Vágnak valóságok.
Visszhang: krepp-papír árkok ösztöntárgyaik.
Nem ezektől
a gereznás palástoktól
keresztbefektetett pallosoktól
Porlepte vágyak apró szusszanásai
mint, pergamen rózsa az asztalon,
ringatják el ösztöneim.
bokorban búvó bájos gyermekálmok
utcára kandikáló kíváncsiság
a felnőttkor áhított
de ha kitárul
ellobban a kócos kis varázs
Ó mily törékeny vagy
pillekönnyű
VERS
tudod milyen gyermekévek
csontra szikkadt semmisúlyát
ölbe venni, mint a lángot?
Tépett csókká pusztul az este.
Nem alszom.
Itt minden csak tüntető képzelet.
Nem találok egy pillanatot,
hiába turkálok emlékeimben.
Jelentés nélküli szavak közt őrlődöm.
Még egy utolsót szívok cigarettámból,
azután átölelem a csendet.
Magukba zárnak a falak.
Zaklatott, magányos,
langyos sejtelem tart még ébren.