egy nap roncsolt
testedből kiszakad
a lét
álmaid közt
dimenziót váltasz
új testet
új esélyt kapsz
folyton-folyvást vissza visszahabzik árja
a feledésnek is emelkedik az ára
Most érzem csak
megsárgult csont igazát
a szónak, erejét a tettnek,
mi lángra gyújt még.
Hordozom vívódva
magamban ma is
félévszázadot késve
a meg nem értés keserű
látszatát.
Szívbontó
lélektükörré lett
- anyám holt szemében -
a vak világ s ha belenézek,
ő néz vissza rám.
Alámerülök súlytalanul,
ördögűző karja felemel,
kitisztul e végtelen
bűvös szemhatár,
hogy újra vele legyek
s megértsem azt,
amit úgy akart s én nem.
Ahogy örök hívőt
az örök hitetlen.
Ő rég elfelejtette, tudom,
mint egy tahiti lány
szirmait kibontva
a tavasz
már-már ott állt előtted
Csókoltalak és eltűntél,
belém-lehelted én lettél…
Lángod kerít körös-körül,
testem lelkem belemerül.
mocsokban születtél
vér és fájdalom között
akár a többi
s nem vagy ember