Egy végzős, nagydiákokból álló kis csoport szaporázott vidáman beszélgetve kifele a városból. A dombra igyekeztek, hogy saját hagyományuk szerint ott adjanak hangot az életörömnek, mely eltöltötte a szívüket, hogy köszöntsék a tájat, a fákat, az égen úszó fellegeket, a szelet, az embereket és magukat.
Nem múlik az idő – helyben áll,
az ember ki rajt’ áthalad,
mint egy régi karavánszeráj –
és minden csak egy pillanat.
Oly alaktalan és színtelen
mind – hitet tőlünk nyerhet ő,
árnyként bukkanunk fel hirtelen,
majd elnyel minket az idő.