árnyakkal alszik a hold
felhőágyát telesírja
felriad kiles ijedten
a csillagokkal kivarrt pokolra
nem ébred
mozdulatlan
levegőre nincs már
szüksége
sem rám
békés
túl van kínon
álmon
halálon
előtte az élet
a megismerés
üres terem kong visszhangzik
emlékek kergetőznek benne
már csak itt láthatlak kedves
múltunk szálait visszafejtve
elsétáltál a fénybe
itt hagytál
egy nélküled-tavaszban
amikor az illatok a színek
egymással versengve
kelletik magukat
magamra csuktam ezt az éjszakát is
(v)életlenül
a fém siklott
ahogy kicsúsznak a dolgok a kézből
úgy tűnt tova a hajnal reménye
válladra teríted az éjt
mint meleg kabátot
szemed zöldjéből erdő susog
csillagokkal kivarrt félhomályban
hozzám lopózol akár éhes vadállatok
szemedben aszály
hét nap tűz
arcod lázrózsáiban
az ördög kertésze
gyönyörködik
hóról álmodsz
visszatérő tavaszról
de csak sivatagi por
ülepszik levegőért kiáltó
tüdőbolyhaidra
egy kék kép őrzi álmod
összehajtod a távolságot
és tekinteted
kemény polcára teszed
hogy könnyebben tudd mondani
ég veled
mikor a föld
már összeesküdött ellened
ha elhiszed
kihűlt hited
mélyre temeted
ablakok mögött bujdos a fény
árnyakat ringat az este
pislogó álmokat simogat
meséit párnádra tette
nem követlek
magam vagyok a nyom
por sár tűnő tócsa
rögös utadon