ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -

simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett

Nem múlik az idő – helyben áll,
az ember ki rajt’ áthalad,
mint egy régi karavánszeráj –
és minden csak egy pillanat.

Oly alaktalan és színtelen
mind – hitet tőlünk nyerhet ő,
árnyként bukkanunk fel hirtelen,
majd elnyel minket az idő.

Sanyarú az idő, a papok feketék,
Odahagytam apáid; a nemzet, a nép:
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy az ajkaidon nehezebb, ha lehet

Alszik az alkony
Álmában ásít,
Borúsan barnájára borul.
Cammogva cipeli
Csipkés cseppjeit,
Dunyháját dagasztja
Elfedi. Egyre esteledik
Égszíne éjben égett,
Felette feketén füstöl,
Gomolyog görbén.

saját grafika © - Copyright

vadul és kócos hajjal álmodtalak
ágyamon feküdtél úgy terült rám
az ég és én tudhattam már nem csupán

© - Copyright Saját fotó

még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt

Prospero and Miranda *

hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;
végtelen harmatot szitálva az ég
rám terül, hogy nyugalmat keressek,
hol az elengedés lassan oszlik szét
a reggel elringat, otthagy egyedül -
keser-édes minden, itt legbelül,