ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Vigyázó kezed nyújtod.
Most is érzem azt a pár rezdülést,
Annyi fájó könnyből szőtt
Pillantásodat visszaidézve.

Még siheder voltam és
Hittem a dalban, mit édesen fújt
Annyiszor a kis sármány.

Hová is lett emléke a szónak,
Melege a kezednek?
Már nem sírok, csak gondolatokat
Ültetek lágy szárnyára

A fellibbenő szavaknak. Mélyét
Rejtik, nem is mutatják
Képét - felszínen kéklő tavaknak.

Mennyit adtál magadból,
Néha még álmodok, lenge fátyol
Takart, fogtad a kezem
Lemosva holnapom, s Rád gondolok!

Mintha némán feküdnél,
Kereslek szüntelen a megfáradt

Télbe merült dermedt táj hantját félve ölelte,
Rátelepülnek a földre a rőt lomb vén üledéki,
Képzelt álmos varjak lépnek a tájba merengve,
Ott pislákol a fagytól mind és várja a véget.

A téren kicsi fény lapul,
a kockaköveken lépteink
tompa hangja

...
Ahoy, itt London!

Bizony az egyik kedvencem, ez a város, ahol jól érzem magam, mert tiszta és konzervatív. Csavarogtam szombat délután, egy kicsit tervezett módon és persze aztán csak úgy! Lesétáltam a Temze partjára, megcsodáltam a Lovas Gárdát, méltóságteljesen mentek keresztül a St. James parkon - ahol millió nárcisz nyílt ki a pázsitból; jelezvén itt már tavasz van, kérem.

Amott, az a vörös képű,
erdejében hajának túr,
már rég elitta
sejtjeinek felét,
s már nem egy angol úr...

Esti vörös és narancs fények
Kihunytak már, s terelték
Régen le a felhőket délnek.

Dörmög Medve Döme,
s vár a bögre füle,
mikor fogja ölbe
csuprát és viszi körbe...

Csak állt magában nem remélte,
Hogy van valahol, s lesz reménye.
Egy lélek sem szólt már feléje,
Vette a lelki koldus botját,
S ment az árnak és süllyedt beléje.