ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tűnődöm s remegek. Mért? El sem mondhatom, érezd
engedi látni, a szív mélyre temetve kiált!

Lent a sötét meg a kék-mély csend öli mind meg a lelkét,
így van ez, és csak az éj hinti el égi porát.

…ha egyszer Istennel találkoznék,
jut eszembe, hogy milyen nyelven is
tudnánk beszélni, megismerne-e még?
Mint halandó, hogyan is szólíthatnám,
Te vagy a mi Urunk, édes Istenem…
csak dadognék, míg Ő, sok jó napot kíván.

Banya © - Copyright Pekka

A vers a szerző előadásában itt meghallgatható.

Volt az úgy, hej dirmom, hogy
Ágon fáradt varjú
kár – kár – kár;
Mit mesél?
Kihunyt-
elmúlt, elvásott már,
elfújta a szél;

Írta: Erzsébet királyné (Sissi)

Fénylettek a csillagok távol,
Mennyiszer kutattuk titkait,
És én olvastam a szádról,
Hogy az ég minket ma elvakít.

Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:
megvan a boldogság fájón fura titka,

(Tommaso Campanella, 1620 körül írt szonettjének fordítása)

Ami súlyos: hull fentről le a mélybe
Zuhan rád, s habzó szájú vad bikák
Hörögnek a szelíd éltű reményre
És tudd, aki az üres szóvitát

Kerüli, s a bölcsek szavára érez
Tudatlanok hálójában nem ring,
Csupán az igazság szelleméhez
Vágyódik: itt bevégzi egyszer mind.

Künn a rézsűben, árokszéliben, két nagy béka hertelenkedik,
Széltiben – hosszában szomszéd Gyopáros várának az Ignác-gödribe
Kujtorogna, egybe forrna, esti fél sötétben kutykuruttyol - ténykedik.
Átall úszik, felfúvódik brekke – brekke udvarol, békanyálon zöld bibe,
Egyre másra mászik föl a partra, árva szíve, jaj de – jaj de szomorú,
Mélyen várja lencse – káka, alatta meg szíve párja körben béka-koszorú.

Holnap. Elsuhanó képek és pillanatok,
megmagyarázhatatlan árnyai mögül
egy apró, tétova mosollyal távolodó
arckifejezés... Igen, holnap újra ránk
tör az emlékezés, belénk hasít valami
közelkép - retinára digitalizált igenek
és nemek, a létezés peremére hajított
szubsztanciái a valamikor volt csodának.

Barázdáit annyi megélt télnek,
S pillantásom öblét ráncok szegik,
Ifjúságom emlékei szépek,
Bár a sors még kér tőlem valamit:

Egyszer egy Holdbéli alkalmatos helyre
felküldtem pár édes pillanatot, rejtve
esti kékbe - vánkosáról pár csillagot -
ölelkező fénysugárral elém dobott.