Tengerkék párában egy fehér
Vitorla, vajh mit kutat ott?
Áll magányosan, távol, s beszél
A hazáról – mit elhagyott.
Százezer illatos éjnek gőzei zsongnak a ködben,
pille-porok kavarognak, körben a langy levegőben.
Hol van már kilencszázhatvannyolc,
talán egy hídon álltunk pár évvel
később, most is üresen áll a polc
egy régi kávézóban, s te nézel...
Adventi gyertyák fénye körül
libbenő kis angyalkát láttam,
igyekezett szíveket melegíteni.
Fényt simított az este keble alá -
vagy csak én véltem úgy?
villogó fényekből őrzöm lágy vonásaidat,
egyszer, talán összerakom egy dús-keblű hajnalon
és veled táncolok, avarlepkék pergő szárnyú
ritmusában – ahol azok az őszi biennálék
kiállítják elszínezett leveleiket.
mi vagyunk ketten, te már a túloldalon
s én nem látom víztükör homlokod
halványuló emlékét; benne
riadt szemű szitakötő mosolyodat.
merre kiáltsak, mit vontat a hínár
fonadékából menekülő múlt
süllyedő hordaléka – a letűnt
egyszer volt megértést, mint
az ölelkező sáskévék a parton, kik
odavetett magányukban csak fekszenek egymáson.
Sok tavasza illant el a tónak,
Hangtalan bogár az este még;
Csendesen ringatva bámult, távol
Dús lombok, alul a kósza rét.