ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tűz és szerelem!
(¡Fuego y amor!)

Hol van már kilencszázhatvannyolc,
talán egy hídon álltunk pár évvel
később, most is üresen áll a polc
egy régi kávézóban, s te nézel...

Adventi gyertyák fénye körül
libbenő kis angyalkát láttam,
igyekezett szíveket melegíteni.
Fényt simított az este keble alá -
vagy csak én véltem úgy?

villogó fényekből őrzöm lágy vonásaidat,
egyszer, talán összerakom egy dús-keblű hajnalon
és veled táncolok, avarlepkék pergő szárnyú
ritmusában – ahol azok az őszi biennálék
kiállítják elszínezett leveleiket.
mi vagyunk ketten, te már a túloldalon
s én nem látom víztükör homlokod
halványuló emlékét; benne
riadt szemű szitakötő mosolyodat.
merre kiáltsak, mit vontat a hínár
fonadékából menekülő múlt
süllyedő hordaléka – a letűnt
egyszer volt megértést, mint
az ölelkező sáskévék a parton, kik
odavetett magányukban csak fekszenek egymáson.

Sok tavasza illant el a tónak,
Hangtalan bogár az este még;
Csendesen ringatva bámult, távol
Dús lombok, alul a kósza rét.

Még csak ébredezett a város, amikor a gangon - a szokott mozdulatokkal bezárta maga mögött az ajtót és elindult lefelé a lépcsőn. Szotyorgós hangfoszlányokat visszhangzott a keramit-kockakő burkolatú udvar, hamisítatlanul felismerhető hangja volt ez Béla bácsinak, a rokkant nyugdíjas viceházmesternek. Valaha vájár volt, majd szilikózissal kezelték egy szanatóriumban. Onnan került leszázalékolva az egykori "AKÖV" telepére éjjeliőrnek, majd ebbe a házba az egyik házkezelőségnél dolgozó távoli rokon jóvoltából.

Az sebez, ha fáj a hamissága.
Halk szava majd szép virág leszen,
Csalfa szele az est kapujába
Markol, és itt hegedül nekem.

bőröd simasága még ott dalolt
ujjamon, a reggeli
ébredés font csókot az ajkadon,

...
Hej, aranyág, aranyág,
Ölelésed olyan lágy,
Egy mosolyod megigéz,
S az est a mályvára néz.